Jöhetett volna bármi. Annyi minden volt a listán: a gyerek fogai (mind a négy), az álommunka (amire nem hívtak be), egy hóesés mentes hét, fizetésemelés, a bronchitis elkerülése, hogy kevesebb varrat lesz István vállán, hogy nem vonulnak be az oroszok (megint), hogy leülnek és rendbehozzák, hogy nem felejtem el Hamvazó Szerdát, hogy végigolvasom Umberto Eco-t. Erre vasárnap közvetítették az Oszkárt és azt néztük vacogva, hogy ne gondoljunk lázra. Valamikor a harmadik órában és százkettő reklám után bevonult a színpadra Kevin Spacey. Nem öregedett. Biztos az öltönye tette. Ezen elidőztem egy kicsit és vagy két percig nem szaladozott rajtam a hideg.
Az orvos egyszer azt mondta, hogy megpróbálhatnám az agykontrolt. Hogy ne legyek ilyen negatív. Hátha bejön. Viszont mire hazaértem már kiment. A fejemből. Hogy pozitívan gondolkodjam. Marhaság, én genetikailag így vagyok kódolva. Nálam pontosan az ellenkezője működik. Ahogy öreganyámnál. Kerek húsz évig mondogatta, hogy nem éri meg a másnapot. Én is ebben hiszek. Mindennek az ellenkezőjében. Panaszkodni kell, különben jön a baj.
Másnap este megint ott lélegeztem a tévé előtt. Megy ez, ha az ember elég erősen szív és fúj. Akkor még azt hittem influenza. Elkezdődött a film. A kilencvenes évekből a frizurákból ítélve. Bejött a konyhába Kevin Spacey. Itt sem volt már fiatal, de rendesen ki volt gyúrva. Azonnal megvilágosodott: én vonzottam be!
Most ennek örülnöm kellene? Megírnom valami fórumba, hogy működik?! És vajon leszek ettől eredményesebb is? Agykontrolozik itt még valaki? Akkor mondja már meg!
