A kertész

Józsi bácsi háza a Paulista-kert túloldalán magasodott, legalábbis harminc évnek ezelőtt sokkal magasabbnak tűnt a miénknél. Ma sem értem, hogyan keletkezett a szintkülönbség a két telek között, de ha átakartam szaladni a kertész házához, előbb meg kellett másznom egy méternyi dombocskát, hogy a nagy kertbe jussak, ami olyan lustán nyújtózott az öreg telkéig, mintha palacsintatésztából öntötték volna. Azt nem tudom, hogy a Paulista-kert kinek a tulajdonában lehetett, mivel hosszú évek óta nem művelte senki, ám éppen ez volt benne a leggyönyörűbb. Apám csak azért kaszálta a házunk felőli oldal egyik sarkát, hogy ott labdázzunk a szomszéd Zsuzsival. Mi aztán úgy vettük birtokba eme részt, mintha a kasza nyele valóságos határokat vágott volna a fűbe. A legnagyobb élvezet azért mégiscsak az volt, ha letértünk az egyenesre vágott mezőről és kalandokat kerestünk a kert többi zugában.

Hogy valaha mégis gondos kezek művelték a birtokot, azt onnan lehetett tudni, hogy virágzó bokrok és gyümölcsfák nőttek a vadon egy-egy lehetetlen szegletében. Nálunknál nem ismerte senki jobban, hogy hol érett kékszilva és hol fehér, melyiken tanyáztak tenyérni szarvasbogarak, hol bújt a kis mandulafa, ami március végén tündérrózsaszín virágokat hozott, melyiken nőttek fahéjízű citromalmák, és melyikről pottyant olyan apró nácikörte, hogy még az én markomban is elfért. Innen hordtuk meg anyámnak télire a birsalmát, hogy lekvárt főzzön belőle vagy cseréltük be Zsuzsiéknál naspolyára, ami viszont csak az ő kertjükben termett, s amiért én meglehetősen irígy is voltam, mivelhogy a naspolyafa ugyan szépnek sosem volt mondható, de úgy olvadt meg az ember szájában a gyümölcse, mintha már odafenn lekvárt főzött volna belőle a természet, és rút kis gubacsokban akasztgatta volna az ágakra.

Talán mégis akadt egy valaki, aki nálunknál is jobban ismerte az elfeledett kert rejtőzködő kincseit. A kertész Józsi bácsi. Ő ugyanis szakavatott kertészember volt. Ezt már csak onnan lehetett tudni, hogy igazi kertészkötényt viselt, aminek a zsebei szerszámoktól, magoktól, zsinegektől, meg ő tudja, mi egyébtől púposodott kerekre. Azért arra sosem vetemedtünk, hogy beletúrjunk a zsebeibe, habár nagyjából minden más dolgát rendre kilestük a jázminbokrok mögül. Számtalan rejtély vette körül a kis embert, de egyet szabad szemmel is jól lehetett látni. Neki volt a leggyönyörűségesebb virágoskertje az egész szomszédságban, éppen a Paulista-kert vadonjának a kellős közepén. S hogy mitől ágaskodtak az ő tulipánjai magasabbra, hogy mitől illatoztak a szegfűi erősebben, mitől hajladoztak a rózsái karcsúbban, mitől bólogattak a pünkösdik mélyebben, mitől nőtt az orgonabokor úgy mintha almafának képzelné magát, azt még szegény öreganyám sem értette, pedig ő köztudomásúan mident sokkal jobban tudott a nála fiatalabbaknál. Azt viszont jól tudta, hogy az öreg kertész Józsi mindig örömmel vett észre bennünket, ahányszor csak feljajdultunk Zsuzsival az elgémberedett lábunktól a jázminbokor mögött, vagy nem bírtuk megállni nevetés nélkül, ahogy előrehajolt a kötényében és a nadrágszára alól kikandikált a két vékony ólába. Ilyenkor odakiáltott a bokornak, hogy menjünk be egy percre, mert küldeni szeretne nagyanyámnak valami süteményt, meg néhány friss zellergumót. Volt úgy hogy a hasunkat fogva pukkadoztunk némán a búvóhelyünkön, és egészen bizonyosak voltunk benne, hogy ebből az öreg semmit sem vett észre, de legtöbbször azért csak odaszaladtunk a kis kapujához és izgatottan huzigáltuk a berozsdásodott kallantyút, hogy bejussunk a kertjébe és marokra foghassuk a lila dáliák pufók fejét. Csak azt az egyet sajnáltuk, hogy Józsi bácsinak nem volt gyereke, akivel bújócskázhattunk volna a számtalan virágágyás között. Ha viszont már ott voltunk, akkor nem álhatta meg az öreg, hogy be ne csalogasson bennünket a konyhájába, mivel valami újat sütött, hiszen úgy sem tudnának ők ketten ennyi süteményt valaha eltakarítani, végül mindig a madaraknak szórja ki a maradékot, hátha nekünk meg ízlik és nagyanyámnak is elmondaná a receptet, de az úgy sem süti meg, mert ebbe vaj kell ám és nem disznózsír, arra meg a Bözsi vagyis nagyanyám, nem fog külön költeni. A sütemények pedig éppen olyan szépségesen illatoztak a kertész Sparhelt-jén, mint a virágjai a kertjében, s az is rögtön látszott, hogy türelemmel szaggatta apróra a tésztát, hogy egyenként fodrozta ki a szélüket, hogy nem került a közepükbe sem több sem kevesebb a málnalekvárból, hogy nem kézzel szórta a tetejüket meg cukorral, hanem cukorszóróval, amit akkor láttam életember először, hogy nem égett meg az aljuk és nem töredezett le a szélük, hogy éppen úgy néztek ki, mint a városi cukrászda polcán. S bár jó lett volna egy kicsit behunyorogni a nagy ház többi részébe is, felbámulni a romos lépcsőnfeljárón, megtapicskolni a félkezű szoborfiú kerek bokáját a kiszáradt szökőkút mellett, azért mégis nagyobb volt a vágy hazasietni a liszteszacskóba csomagolt süteménnyel. Nagyanyám otthon úgy forgatta a kezében a pöttömnyi kosárkákat, mintha azt várná, hogy elmesélik, mitől lettek ennyire formásak. Mi meg a Zsuzsival olyan rendületlenül álltunk ott, mintha magunk sütöttük volna. A cukorszóró miatt ilyen szépek, tudtuk be végül és mindenki ment a maga dolga után, csak én halásztam még egyet ki a zacskó mélyéről kifelé menet.

Józsi bácsi amúgy mindennapos látogató volt a háznál, nem számított rangos vendégnek. Számtalanszor ültünk nagyanyámmal a körte fa alatt és borsót fejtettünk, vagy krumplit hámoztunk, csak hallottuk, ahogy nyikordult a hátsó kapu és már mellettünk is termett a görbe lábaival, fejében a megszürkült svájci sapkájával, fekete keretes szemüvegével az elmaradhatatlan kék kötényében. Nagyanyám meg sem fordult a farönkjén, csak bólintott a fejével, aztán nagyot markolt a borsóból a táljába. Az öreg szinte meg sem állt, hogy visszaköszönjön, fogta a sámlit a lugas alól és a halom borsó mellé ült. Nagyanyám felnézett rám egy pillanatra, én meg szaladtam a konyhába egy másik tálért az öregnek. Egy darabig maradtam, hátha hallok valami fontos hírt, aztán mehettem kedvemre játszani. Hiába reméltem, a sütireceptről nem esett szó, nagyanyám csak annyit mondott, hogy a zellergumó éppen jól jött a levesbe. A kertész közben körbenézett és látszott, hogy felméri a kertünket, aztán megbeszélték a peronoszpórát, a tetveket, a krumplibogarakat, és egyéb növénybetegségeket, amiben nekem már semmi érdekeltségem nem volt. Szürkületkor Józsi bácsi kiegyenesítette a görnyedt hátát, visszatette a sámlit a lugas alá, aztán a friss lépteivel elsietett, nehogy elkéssen otthon a vacsorával, mert a mérnök úr korán szeretett enni.

Sosem tudtam meg a mérnök úr valóságos nevét, s hogy melyik évben költöztek ki Pestről az akkor még messzi, idegen faluba. Látogatók karácsonyra sem érkeztek a roskadozó kúriába. Hogy nem állt rokonságban a két férfi, azt is csak onnan találtam ki a gyerek fejemmel, hogy a falubeliek ízléstelen módon hívták őket, s habár nem bántó szándékkal tették, azért én mégsem szerettem a megalázó gúnynevet. Gondolhattak persze bármit az öreg kertészről, akik nem a Szőlőhegyen laktak, s akik sosem látták a kertjében azokat a karcsú testű, ábrándos tekintetű rózsákat, és akik nem ismerték a flancos cukorszóróját, s hogy úgy tudott a nagyanyám mellé szegődni minden hétköznap délután, hogy még a Mackó sem vette észre a házából. Két ember tudta igazán, hogy nincs nála ügyesebb kertész és jobb szomszéd a faluban: a nagyanyám és én.