Augusztus óta motoszkál a fejemben Magdi kérdése, amit az "Olimpiai bikini" című bejegyzésemhez írt: "Hány év idegen országban élés után veszted el az eredeti nemzetiségedet (a lelkedben lévőt), illetve melyik országhoz kell lojálisnak lenned 10, 20, 30 akárhány év után?"
Az idei olimpiai játékok számomra legemlékezetesebb fénypontja a férfi vízilabdacsapatok döntője volt. Biztosan nem kell egyikőtöket sem emlékeztetnem arra, hogy a magyarok és az amerikaiak legjobbjai csaptak össze Kínában az aranyért. Két oka is volt, hogy nagyon örültünk annak, hogy végignézhetjük a meccset. Egyrészt azért, mert - az amerikai csapat döntős lévén - itt is elejétől végéig közvetítették az eseményt, másrészt és első sorban azért, mert a magyarokkal kellett megküzdeniük az amerikai pólósoknak. Kis családunk izgatottan fészkelte be magát a tévé elé és elkezdődtek a találgatások, a megjegyzések, a beszólások. Ezekből rögtön ki lehetett találni, hogy ki-ki közülünk melyik oldalon áll. Steve pókerarca semmit sem árult el, de tudtuk, hogy megszokott diplomatikus magatartása mögött mégis ott rejtőzik az elkötelezettség fogadott hazája iránt, amelyet hites feleségével örökölt. Persze az is lehet, hogy csupán a kisebbel való szolidalitás késztette és készteti azóta is arra, hogy ne mindig honfitársai mellett álljon ki. Én legalábbis szeretem ilyen romantikus ruhába öltöztetni az amúgy nehezen megfejthető gondolatait. Nagyobb fiam, aki korábban vízilabdázott két évet, rendíthetetlenül állt a magyar csapat mögött. De azt hiszem, nem csak emiatt. Bár rá szemmel láthatólag pozitív hatással volt új környezete és a fiúban olyan energiák szabadultak fel, amelyekről azt sem tudtuk eddig, hogy ott rejlenek, benne már mély gyökereket eresztett bölcsőhazája. A kisebbik viszont úgy indított, hogy neki valójában mindegy, ki nyer, ő így is, úgy is jól jár. Hát most mondjátok erre, hogy nem erőteljes és nyerő politikai attitűd? Azért én mégis helyén valónak éreztem, hogy rendre utasítsam és választásra késztessem. Szabad egy anyának ilyet tenni? Biztosan nem, de hát mondta valaki, hogy én tökéletes anya vagyok? Mégis a gyermek volt az, aki e kényes helyezeten felülkerekedett és logikusabban tudott érvelni mint én. "Most itt vagyunk, mama, most az amerikaiaknak kell szurkolni." És én teljesen kétségbeestem. Hát az első kilenc éve, amit Magyarországon töltött így semmisül meg alig pár hónap leforgása alatt? Tudom, az én dolgom, hogy a magyarságtudatot napról napra elevenen tartsam a gyermekemben, de lehetséges ezt megtenni egy idegen országban hosszú távon?
A meccs nagyon izgalmasan kezdődött. Fej fej mellett dobálta a gólokat a két csapat. Ne felejtsük el, hogy ez az amerikai "team" a szerbeket verte meg az előző napon. Olyan agymosáson estek át a jenki vizilabdázók az új edző, Terry Schroeder, vezetésével a felkészülési időszakban, ami 30 év után döntőbe juttatta őket. Nem tántorodtak meg a még itt is elismert aranyéremtartós magyar csapattól sem. Tényleg hittek abban, hogy megnyerhetik ezt az olimpiát. És az én fejemben már ott mocorgott a kérdés, amit meg sem lett volna szabad fogalmazni: Lehet, hogy veszthetünk ellenük? Ezt az aranyat is elviszik a többi százzal? A tízpercenként beadott riportokból pedig hullámokban hömpölygött az amerikai sportolókból a küzdeni vágyás, a kitartás, az önbizalom, de ezekről már korábban írtam. A magyar csapat azonban életre kelt (Mit nem adnék, ha hallhattuk volna, hogy Kemény Dénes mivel "injekciózta" be a fiainkat a szünetben!) és megnyerte az aranyat. Hát mégis sikerült nekik! - lélegeztünk fel a tévé előtt mindannyian. A kisebb fiam szerint minden egyes aranyat, amelyet a vízipólósaink nyakába akasztottak egyenként kellett volna hozzászámolni az ország teljesítményéhez (a végére azért ő is a magyaroknak szurkolt...). És valóban, megérdemelte volna mindenegyikük az egyénenkénti elismerést.
Telt, múlt az idő, és én egy igaz történetekből álló kis könyvecskét olvasgattam. A visszaemlékezéseket olasz bevándorló családok leszármazottai írták. A mesélők többnyire harmadik generációs férfiúk és nők voltak, akik mind sikeres karriert futottak be az Egyesült Államokban és mostanra már boldogan élnek hűen őrizvén sok nehézséget átélt őseik kalandjait az új hazában. Az egyik történet címe pedig ez volt: "Azt hívom apámnak, aki ennem ad." Gondolom, nem kell hosszasan magyaráznom a cím burkolt üzenetét. A történet nem igazán támasztotta alá a súlyos címet, de a cím maga elég volt, hogy ismét elgondolkodtasson afelől, amit a kisfiam a fenti meccs kezdetén mondott, azaz hogy mi most itt élünk és az ittenieknek kell szurkoljunk.
Azt gondolom mégis, hogy én már nem tudnék "átállni" és micsoda szemfényvesztés lenne bármi mást mondani ilyen rövid idő elteltével! De a fiúkat hagynom kell, hogy annak a csapatnak szurkoljanak, amelyiket ők választják ki. Egy gyerek nem akar más lenni, mint a többi. Ösztönösen érzi, hogy az egységben az erő, hogy a barátokat ebben a korban még nem a különbözőségek vonzák, hanem a hasonlatosságok. És együtt sokkal jobb játszani mint egyedül, és még a Skype sem tudja felülmúlni az együttlabdázás mámorát. Amikor a magyar iskolánkban búcsúzkodtunk néhány ismerőstől, az egyik tanár így kiabált utánam: "Vidd magaddal Toldit!" Hát persze, hogy magammal hoztam Toldit. De tudod, egylőre ott lapul az egyik doboz mélyén. Egyrészt azért, mert még nincs könyvesszekrényünk és amíg béreljük a házat, addig nem is dobozoljuk ki sok olyan holminkat, amire nincs napi szinten szükségünk. Másrészt pedig azért, mert most E. B. White-ot olvasunk kötelező olvasmányként. Toldinak várnia kell a dobozban arra az alkalomra, amikor már megerősödtünk annyira az itteni mindennapjainkban, hogy összeszorult torok-mentesen leszünk képesek "az elmúlt időkről" emlékezni, ahogy Arany kezdi.
Nem tudom, hogy 10, 20 vagy akár 30 év múltán mit fogok majd Magdi kérdésére válaszolni. Egyelőre úgy veszem észre, hogy ahogy az idő múlik, úgy erősödik bennem a hazatudat, ami azért is érdekes, mert foggal-körömmel igyekszem itt megtalálni a helyem és ez az ország ad most ennem. Mennyivel könnyebb lenne a boldogulás, ha pontosan úgy beépülhetnék mint egy kő a falba? Vannak dolgok, amiket már megértek és elfogadok és vannak, amelyeket meg sem akarok próbálni. Az az idős bácsi is, akiről írtál, Magdi, 40 évesen jött mint én és 55 év után sem tudott a kérdésre válaszolni. A fent említett olasz történetek egyik írója, Enoe Di Stefano, pedig ezt írta: "Mi sono sempre domandata perche il fato abbia voluto dividere la mia vita tra i due mondi. Oggi non me lo chiedo piu..Non ho ancora trovato una risposta e penso che non la potro trovare mai perche...non esiste." Magdi, Te értetted, de a többieknek segítségül íme a fordítás: Állandóan azt kérdeztem magamtól, hogy a sorsnak miért kellett az életemet két világ között megosztani. Ma már nem kérdezem ezt többé...Még nem találtam meg a választ és azt gondolom, hogy soha nem is fogom megtalálni, mert...nem létezik."
