Január 10. Irén dermedten állt a repülőtér bejáratánál és várta, hogy az apja kerítsen egy trolit, amire felpakolják a bőröndjeit. Az édesanyja nem mozdult mellőle, némán meredt a férfi után és feltehetőleg abban reménykedett, hogy az üres kézzel tér vissza.
Még mindig nem értette, hogy miért vesztegeti az idejét ezen az idegen helyen. Hol rontotta el ezzel a lánnyal? Miért nem fér a bőrébe, mint a többi falubéli társa, akik lassan mind férjhez mentek? Sokan közülük ott építettek a szülői ház melletti telken, vagy legfeljebb a szomszéd faluba költöztek. Kicsi korában sem ült sokáig egy helyben a babáival, vagy tüsténkedett az anyja körül a konyhában. Inkább kinn csatangolt a bátyjával a domboldalon sötétedésig, meg rúgra a labdát a fiúkkal a hátsó kertben. Hiába volt jó tanuló, az iskolából is sűrűn jött haza üzenet, hogy a gyerek állandóan fecseg az órákon és zavarja a többieket. Ráadásul balkezesnek született. A szerencsétlen tanárnőnek csak hosszú hetek szigorú odafigyelésével sikerült a jobbra szoktatnia. Az írása meglehetősen csúnya maradt, de legalább nem a sutában fogta a ceruzát. Egyedül a rajztanár hagyta, hogy a ballal festegessen, mert így a munkái egészen tűrhetőek lettek.
Nagyon szerette a rajzórákat. Nem csak azért mert végre nem koppintottak a fejére, ha a baljába vette az ecsetet, hanem azért is, mert büntetlenül álmodozhatta végig a teljes 45 percet, miközben a keze szinte önkéntelenül mozgott a papíron. Az óra végére aztán ott díszelgett egy csokor virág, egy öreg váza, egy üres szék, vagy egy mázas bögre a lapjára varázsolva. De a legjobban azt élvezte mégis, ha meleg tavaszi napokon összevonták az órákat és kikirándultak a templom mögötti rétre, ahonnan az egész Margitát lemásolták egyben. Ott végre szárnyalhatott a tekintet is túl a falu határain. Vácig lehetett látni tiszta időben és a cseperedő gondolat a harangkondulásra csücsülve szánkázott végig a fák tetején egészen addig, amíg belé nem ütközött a Naszály szürke kőfalaiba.
A gimnáziumban az első jegyét angolból kapta. Egy ötöst, amiért szinte a kisujját is alig kellett mozdítania. Azonnal tudta, hogy ennek sorsfordító jelentősége lesz. Jól kell beszélnie, hogy végre feltehesse azt az ezernyi kérdést az útjai során, amire sosem kapott volna választ sem az iskolában, sem otthon. Néha azért tartott attól, hogy csupán a túlontúl aktív képzelete álmodja, hogy valahol olyan emberek léteznek, akik hibátlanul beszélnek angolul, németül és franciául reggeltől estig. Az oroszt nem számította az idegen nyelvek közé. Unokatestvérének, Katinak, azért elárulta a megérzését, hogy külföldi lesz a férje és egy távoli egzotikus országban fognak élni, ahol mindenféle ismeretlen ételt esznek majd, amit persze nem ő főz meg, de nem is lesz szükség arra, hogy főzni tudjon.
Az első tanévét sem tanította végig a régi középiskolájában miután kikerült a főiskoláról. Addig kérdezett, addig keresett, amíg egy londoni vallásos intézmény címéhez jutott. A bemutatkozó levélben csupán azt kérte, hogy legyen alkalma nyelvet tanulni munka mellett. Azon a tavaszon végre kitárult a világ Irén számára és ő olyan áhitattal merült el benne, mint tizenkét éves korában az első lányregényben. Szomorkás mosollyal gondolt vissza a főnökére, volt igazgatójára, amint az megróvó szavakkal bocsátja útjára. Sosem lesz elég elhivatottság benne a tanári pálya iránt, ha az érettségi előtt képes az osztályait magára hagyni puszta kalandvágyból. Egy fikarcnyit sem sejtett Irén jövőjéről. Nem tudhatta, hogy a gyerekei léte múlhat ezen az utazáson. Hogyan is magyarázta volna el egy olyan férfinek, aki a szomszéd településről járt át, hogy az ő lábain a születésekor láthatatlan szárnyak nőttek, és minden nappal egyre erősebbé váltak. Már csak néhány hét választotta el attól, hogy végre kirepüljön, túl a váci Naszály szürke kőhalmain. Senki sem értette. Az édesanyja mindent megtett, hogy maga mellett tartsa, ameddig lehet, de lassan belátta, hogy olyan erőkkel viaskodik, amelyeket felfogni sem képes. Majd hazatalál, ha szüksége lesz rá.
Nem érzett félelmet. A mellkasában ugyan hevesen doboltak, de a szíve csak az izgalom ütemes táncát járta. Végre repül, hogy igazolja a sejtéseit, amik ezidáig csak neveletlen ábrándként játszottak a képzeletével. Talán ezen az úton nyer értelmet minden eddigi szabálytalansága.
London úgy fogadta, mint valami régen látott rokont. Óvatosan emelte le róla az elavult kabátot, mosta le a szürke port és öltöztette friss ruhába. Néhány hét alatt otthon érezte magát. A teájába tejet kért, a szendvicsét keresztben vágta ketté, a zsebpénzén múzeumba járt és rendszeresen elolvasta a Diana hercegnőről szóló híreket. A társai között előfordult egyiptomi, amerikai, holland és olasz. Az idős hölgy, akivel minden délután beszélgetett egy órát, hosszú évekig Afrikában volt misszionárius. Már-már azt hitte, hogy eljutott a világ közepére, de a hazafelé tartó járaton döbbent rá, hogy ahogy zsugorodik a háta mögött a tér, úgy tágul előtte a látóhatár.
A januári szél kétségbeesve nyújtogatta fagyos kezét az automata ajtó szárnyai közé, ami minden alkalommal, amikor szélesre tárulkozott, újabb és újabb utazót nyelt magába. Irénen volt a sor. Felpakolták a bőröndöket és megindultak az épület belsejébe. Nem bánta volna, ha már odakinn túlesnek a búcsúzkodáson, de felvetni sem merte az ötletet. Biztosan félreértenék. Mintha menekülne, pedig épp az ellenkezőjéről volt szó. El kellett tőlük távolodnia, hogy megtalálja a maga helyét, de a távolság csak úgy vált mérhetővé, ha volt kiindulópontja. A szülei háza nélkül súlytalanul lebegett volna a térben egy végtelen és céltalan orbitális pályán. Hétköznapivá és jelentéktelenné vált volna minden ábrándja. Beszálláshoz szólították a los angeles-i járat utasait. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy visszanézett rájuk a kapuból. Ott álltak rendületlenül és elveszetten az épület fényesen csillogó kőpadlóján, mint egy Benedek Elek-mese hősei, akik várják, hogy a boszorkány visszavarázsolja őket öreg királlyá és öreg királynővé. Mennem kell - gondolta magában -, hogy minden a helyére kerüljön és befordult a sarkon.
