A hajókürt

Nézte, ahogy a reluxán átszűrődő fény bolondot űz a kétségbeesett porszemekből, melyek a magasba menekültek vagy a mélybe zuhantak. Hosszan visszatartotta a lélekzetét, hogy ne szippantsa be a sok ficánkolót, de csak rövid ideig bírta. Összecsücsörítette a száját, maga elé fújt, majd ismét gyorsat sóhajott. Egy hosszú fekete ruhás nő sietett a kijárat felé. Épp csak a szeme látszott az arcát fedő burka mögül. Vajon mosolyog vagy sír? Egyre többet megfordult a fejében, mennyivel egyszerűbb lenne  egy kendő mögé  rejtőzködni. Ahogy kinyílt az egyik ajtó, minden várakozó kiegyenesedett a székén. Az ápolónő az ajtón kilépő fekete ruhás asszony után szólt, aki olyan fürgén perdült vissza hogy Irén attól tartott, átesik a hosszú ruha valamelyik szegletén. Hangok jöttek a maszk alól, de a nővér sem érthette, mert szorosan állt a nő elé. Közel emelte a papírt a fedett archoz és magyarázni kezdett.  Az asszony  bólintott, lesütötte a szemét és úgy libbent ki az ajtón, mintha a szél seperte volna magával. Könyörgő tekintetek kapaszkodtak az előttük visszasiető nővér fehér köpenyébe, de az egy pillantást sem vetett a  többi várakozóra. Irén egy ideig a táncoló porszemeket hesegette, aztán  csak ült üres tekintettel bámulva maga elé. 

 

A magyar doktornő a vizsgáló hűvös levegőjét hozta magával, amint leült mellé a padra. "Ne aggódj, rendben lesz. Infúzión van, majdnem kiszáradt. Nagyon fáradt, de bemehetsz hozzá," mosolyodott el végre. Irén megragadta az orvos karját. "Hazavihetem, Rita?" "Szó sincs róla! Ma éjszakára itt tartjuk. Talán holnap." "De vele maradhatok?" "Nem lehet. Pihend ki magad otthon. Korán reggel bejöhetsz hozzá." "Gondolod, hogy most tudnék egy jót aludni? Nincs egy ágy itt valahol?” „A mellettünk lévő osztályt festik. Az ágyakat letakarták, de az egyiket kicsomagolhatod.  Kelj fel, mielőtt reggel bejön a váltás." Irén megvárta, amíg elalszik a fia, majd csendben megkereste a folyosó végén a festésre várakozó szobákat. Bement az egyikbe, felhajtotta a műanyag fóliát. Az ágyon tiszta fehér huzat feszült. A levegőt erős festékszag járta át. Vaskarmok szorították a homlokát. Kötelességtudóan becsukta a szemét és a zajokat figyelte. A folyosón angolul beszélgettek az éjszakás nővérek. A légkondicionáló keservesen küzdött a kinti párás hőséggel. Autók dübörögtek a kórház előtti négysávos pályán. A kikötő felől hirtelen egy teherhajó kürtje ordított az éjszakai város felé. Irén összerezzent a mély hangtól, de  az utána támadt csendben a lélekzete még ijesztőbbnek tűnt. Imátkozni kezdett. A hiszekegy végébe egészen belezavarodott, s inkább hagyta, hogy tétován támolyogjanak elő a saját szavai. De ki  érti ezt itt meg? A fekete ruhás nő jutott az eszébe. Ahogyan sietve hagyta el a sok idegen ember kíváncsi tekintetét. Irén elszégyelte magát a sötétben. Ő is szerette volna látni az asszony arcát.  Megkapaszkodni az ismerős félelmektől összetört kifejezésén. A hajókürt másodszor is felbúgott röviden, parancsolóan. Ha legalább értené, hogy  mit jelentenek ezek a hangok. 

A mobiljáért nyúlt. Úgy tűnik, otthon felejtette a nagy kapkodásban. Éjfél után elviselhetetlenné  vált  az idegenség. Óvatosan kibújt a takaró alól és lábujjhegyen megkereste a fia szobáját. Egy ideig hallgatta, ahogy az egyenletesen szedi a levegőt, azután visszament a festékszagú kórterembe. Türelmesen várta a letakart ágyak között, hogy a hajó ismét megszólaljon, de a kürt ezúttal néma maradt.