Megyek a hegyhez...

Hiába mégis, meg kell újulni. Na nem a tavaszra gondolok, nem is új ruhákra, mégcsak nem is ránctalanító krémekre. A szívem sem fogja többé úgy bírni a tempót a biciklin mint hajdanán. Az eszemnek pedig kimondottan jót tesznek a gyarapodó évek. Épp borsónyi nagyságú bölcsességem mondatja velem egyre többször mostanság, hogy meg kell újítanom a hozzáállásomat. vagy divatos szóval az attitűdömet. Engedni kell - legalább egy darabig -, hogy a kiskamasz fiamnak az orráig lógjon a haja, és 15 másodpercenként hatalmasat dobjon jobbra és balra a fején, hogy lásson. Végighallgatni az újonan letöltött zenéjét az iPod-on, és véleményt is mondani róla. Végignézni egyszer-egyszer egy Spongyabob fejezetet a kicsivel a TV-ben és ha csak Star Wars-os képregényt akar olvasni, hát legyen. Hitelkártyával vásárolni a neten, kipróbálni a wasabi magokat, könyvet hallgatni fejhallgatóval, Skype-olni a barátokkal, belépni egy zöld-klubba és így tovább és így tovább.

Ha úgy érzed, hogy kezdenek a mindennapjaid megfakulni, ellaposodni, itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak. Itt az ideje lecserélni a bútorokat (vagy legalább áthúzatni őket), kidobálni azokat a holmikat, amik talán egyszer még jók lesznek valamire, de már egy éve hozzájuk sem nyúltál. Új munkahely, új barátok, új hobbik és még sorolhatnám, de nem sorolom, úgy is érted, hogy nem egy új hajszínről beszélek. Bárcsak elég lett volna, ha vörösre váltok! Ha pedig nem tudsz magadon ilyen módon erőszakot venni, akkor semmi mást nem kell tenned, csak eladni a házadat, az autódat, lemondani a banki átutalásaidat, könnyes búcsút venni a közeli hozzátartozóidtól és barátaidtól és felülni a repülőgépre, ami átszeli veled az óceánt. Ahová megérkezel, ott majd tesznek róla, hogy megújítsák az attitűdödet helyetted. Vakmerő mutatvány vagy sem - ezen vitatkozhatunk egy darabig -, mindenesetre biztosabb a siker. Majdnem olyan, mint elhatározni, hogy gyermeket vállalunk. Emlékszem a bátyám "mindentudó" mosolyára, ahogy a nagy pocakomra nézett. Akkoriban ő hordott haza munka után a bankból. Neki akkorra már kettő lánya volt. "Most mit mosolyogsz?" kérdeztem. "Semmit sem fogok változni attól, hogy gyermekem lesz. Élünk úgy, ahogy eddig. Moziba járunk, éttermekbe, biciklitúrákra, talán egy év múlva már nyaralni is elmegyünk kettesben. Gúnyosan nevetette ki a naivitásomat. Minden más lett. Az életmódom, a párkapcsolatom, még a barátságaim is. A bútorokat pedig hadd ne említsem. Bababarát lett még a pince is.

Hát ez a költözés is ilyen. Egy darabig ragaszkodsz foggal-körömmel a régi dolgaidhoz, de aztán mégis bedarál. És ami kijön a darálóból az is te vagy, csak egészen más formában. Aztán elkezd fűszerezni a környezet a saját szájíze szerint, és a végén azt veszed észre, hogy lelkesen tapsolsz a templomban, ahol bemutatásra kerül egy két apából álló házaspár frissen örökbefogadott kisfia, és Willa Cather-t olvasol, aki köztudomásúan leszbikus írónő volt, ráadásul alig tudod letenni a könyvét. A vasárnapi ebédet pedig a telefonon rendeled meg, mert miért is kell húslevest és rántott húst enni ilyenkor, ha egyszer ez a pihenés napja? Beállsz baseball-ozni a gyerekeddel, bár még kitartasz amellett, hogy ez a világ egyik legunalmasabb sportja. Pusztán azért, mert ezeket a szabályokat csak játék közben értheti meg az ember? Nem azért. Azért mert a gyerekeddel akarsz tölteni egy kis minőségi időt, és ő már érti a módját, és erről beszél egész ebéd alatt, és egy kukkot sem tudsz hozzászólni. A szomszéd pedig a helyi választásokról akar csak beszélni veled és arra sem tudsz á-t vagy b-ét mondani, úgyhogy politika ide vagy oda, el fogod olvasni a legközelebbi helyi újságban, hogy miről is szavaznak.

Így aztán én is megyek a hegyhez. Ez itt úgy is olyan divatos hétvégi program: tömegséta valamely jó ügy érdekében. Én ugyan még csak önös érdekekből indultam el, de lassan itt lesz az ideje, hogy másokért is gyalogoljak, hiszen ott menetel értem is az egyház, az iskola, a kórház, a jövendő munkahelyem és a szomszédom. Közben pedig azért csak megfő a pörkölt is.

Mosolyterápia

Valóban nehéz megszokni, hogy állandóan molyogni kell, mert állandóan rád mosolyognak. Én legalábbis nem hiszem el, hogy mindenkinek mosolyoghatnékja támad attól, hogy velem találkozik. Különben is, semmi okot nem szolgáltattam arra, hogy ilyen jókedve kerekedjék tőlem. Akkor meg minek fárasztja magát azzal a hamis vidámságával? Azt hiszi talán, hogy nekem ettől könnyebb lesz bármi is ebben az országban? Hát nem. Én nem fogok csak úgy bedőlni ezeknek az önáltató olcsó örömöknek. Nekem nyomós okom kell legyen arra, hogy jókedvem legyen. Márpedig a csomagszállító fiú, az utcai gyalogos, a portás, a postás, a főbérlő, a szomszéd, a focistárs-szülő és a kasszás engem ne kérdezgessen úton útfélen arról, hogy hogy vagyok és várja el mindenképpen, hogy jól legyek. Na persze ő is jól van és nagyszerű napunk lesz mindkettőnknek. Hát ez nem megy ilyen könnyen ott, ahonnan én jövök és a hozzám hasonszőrűeknek sem megy ilyen könnyen, még akkor sem, ha ide pottyantotta őket a jó vagy a rossz sorsuk. Nekünk az élet nem habostorta ám, hogy csak úgy vagdalkozhassunk a mosolyokkal mindenkinek, aki véletlenül elénk vetődik.

Nem mondom, jobb, mintha rám sem nézne, vagy éppenséggel rám mordulna, hogy az nincs és nem is lesz. Vagy hogy adjak aprót, mert ő aztán nem váltja fel a tízezresemet. Vagy hogy megint késtem és legközelebb inkább ne is jöjjek. Nem esett jól az sem, amikor a szülőtárs hangos rosszallását fejezte ki, mert az én kevésbé tehetséges gyerekemet támadónak tették be. Később kerek perec felszólított, hogy "ne szövegeljek neki vissza". A postás pedig biztosan nem csöngetett kétszer, de talán egyszer sem. Így hát be kellett menjek a csomagomért a postára, ahol sorban álltam 20 percet. Láttam az ablakból, ahogy bedobja a cetlit a postaládába. A szomszédom pedig határozottan megkért, hogy neki aztán ne hurcoljam oda a saját leveleit, mert ő nem szorul rá a rokonai támogatására. Itt nincs apelláta. Ezek őszinte és tárgyilagos megnyilvánulások. Semmi mesterkéltség és félreérthető gesztusok. Ettől máris jobban érzem magam. Az meg pláne nem érdekli a kasszást, hogy hogy vagyok. Igaz, engem sem érdekel, hogy ő hogy van. Ezt anélkül is látom, hogy megkérdezném. Kimerült és életunt. A napunk pedig olyan lesz, amilyen lesz. Attól biztosan nem lesz jobb, hogy ő szép napot kívánt nekem. Ilyen csodákban nem hiszünk. Majd csak túléljük valahogy ezt is, és az már elég jó lesz.

Nem dőlök be nekik, hidd el. Csak azért mert visszamosolygok és megkérdezem, hogy hogy van, az még nem azt jelenti, hogy átálltam. Tudom én, hogy ez csak tömegpszichózis. Mosolyterápia. Olyan mint a hamburger és a sör. Minél nagyobb adagot adnak, annál jobban lelassul tőle az ember gondolkodása. Ha meg még mosolyognak is hozzá, akkor az élet tényleg szép, és nem panaszkodunk. Jöhet bármi. Mert azért itt is csak emberek élnek. Itt is küszködnek a tűzzel, a vízzel, az Alzheimer-kórral. Itt is csak túléli milliónyi ember a napját, de mintha többet mosolyogna hozzá. Nekem mégse mondja azt, hogy így könnyebb. Talán két perccel ha könnyebb. Aztán megint két perccel, ha a postás aznap hoz valamit. További öt perc a boltban. 60 percnyi mosoly a fociedzésen! Számolod? Alakul a napom, bajtárs. A végén még azt is meg fogom próbálni, hogy reggelenként elmondom a tükrömnek, hogy fiatal vagyok, most kezdődik az életem legizgalmasabb része, és ma reggel megint tele vagyok önbizalommal és energiával. Aztán rámosolygok a tükörképemre és szép napot kívánok magamnak. Állítólag, ha az ember sokat ismételgeti, egy idő után elkezd benne hinni. Állítólag. Azért erre még várhatnak, engem más fából faragtak! Egyelőre azonban csak mosolygok, elégedjenek meg azzal.

Jegy csak oda

Hát persze, hogy nem csak a fánkrecept maradt le a készülődésben. Nem is csupán a kedvenc ételeim hozzávalói nem kerültek lejegyzésre, de elfelejtettem gondolni arra is, hogy leszokjam a "drága kicsi lányom" megszólításról. Meg hogy kivegyék a kezemből a vasalót, vagy hogy azt mondja a mama, hogy "menjetek csak mozizni egyet, majd én lefektetem őket", vagy hogy "fáj még a fejed, gyere, megmaszírozom", és "hagyd, majd átültetem én egy másik cserépbe" és "hoztam neked egy kis frissen fejtett borsót, de ha már itt vagyok, fel is dobom főni". Unod már? Mert én igen. Pedig még két hónapja sem vagyunk itt, és máris fáraszt a felnőtt életem. Pedig itt volt már az ideje...

Az én anyukám 19 évesen lett felnőtt. Őrbottyánból átköltözött Szadára. A két helység alig 15 kilométerre van egymástól, de az akkori távolság 21. századi mértékkel legalább 1 000 km volt. Lehetett volna kevesebb is vagy több, neki akkor már mindent tudni kellett a háztartásról, a gyereknevelésről, a kertről. Mégsem ettől lett felnőtt. Őt a vonat vitte az önállő élete felé 19 évesen. Abban a pillanatban történt a leválás a szüleiről, amikor felszállt arra a szerelvényre, amelyikre visszafelé már nem vett jegyet.

Én repülőn jöttem el. Retúr jegy nélkül és 40 évesen. Pedig úgy volt, hogy a 18. születésnapom környékén válok felnőtté, amikor Egerbe költöztem kollégiumba. Vagy talán amikor az első fizetésemet kapom kézhez. Abban már biztos voltam, hogy az esküvője napján asszony lesz a lányból. Aztán megszületett az első fiam és mégsem történt meg az átváltozás. Eddigre azért már furcsáltam a dolgot. De nem volt hiányérzetem, hiszen ott volt nekem az édesanyám, és én azzal nyugatattam a lelkiismeretemet, hogy neki erre legalább olyan nagy szüksége van, mint nekem. Ez élete értelme. Én úgy leszek a támasza, hogy hagyom, hogy nekem meg ő legyen a támaszom. Igazából eszem ágában sem volt a saját lábamra állni.

Nekem ehhez át kellett repüljek az Atlanti óceánon, pedig mennyire utálok repülni. De még ez a félelmem is hasznomra van most, mert azóta ismét a mamám jó illatú konyhájában ücsörögnék és panaszkodnék, hogy milyen nehéz a gyerekekkel és mennyire sok a munka és mennyire kevés az idő. Hát most itt vagyok és úgy érzem, hogy semmim sincs, csak időm. Időm töprengeni azon, hogy mit kezdjek a későn jött felnőttségemmel. Hogyan tud az ember a lehető legkevesebb sérüléssel leválni a megszokott élethelyzetéről és újat kezdeni úgy, hogy közben még folyamatosan mosolyog is hozzá? Mert itt ám mosolyogni kell!