Kanapékrumpli

Van egy nagyon kifejező szóösszetétel az angolban azokra, akik szívesen gubbasztanak hosszú órákat a pamlagon tévét nézve, olvasgatva, vagy egyszerűen csak vegetálva: "couch potato", azaz "kanapékrumpli". Nem a világ legintelligensebb és legfontossabb elnevezése, de valljuk be őszintén, azért nagyon eredeti. Hát most én is ilyen kanapékrumplinak érzem magam. Immáron harmadik napja teljes szimbiózisban élünk ő és én. De az együttlétünk úgyszólván nem harmónikus. Ő ugyan csak a formáját kezdi némileg elveszteni, én viszont a formámom túl a türelmem is. Annyi azonban biztos, hogy mostanra már egyikünk sem boldog a másik társaságában. De titkon reménykedünk, hogy alig néhány nap és lassan majd megválunk egymástól, ha nem is véglegesen, de legalább a napok nagyobb részére. Na nem mintha önszántamból kötődnék ennyire a kanapémhoz, nem valamiféle gyengéd vonzalom, ami hozzáláncol. Bár így lenne!

Sajnos volt egy kis szeánszom a hétvégén az operációs asztalon, onnan pedig egyenes úton jutottam ide, a gyengélkedőre. Kerek két napig viseltem az állapotom sztoikus nyugalommal, mára viszont romba dőlt minden igyekezetem, hogy béketűrően viseljem szorult helyzetem. Nem vagyok jó kanapékrumpli még betegen sem. Egy jó kanapékrumpli megpakol két tálcát mindenféle rágcsálni valóval és lehetőleg valami édes, színes, pezsgős itallal, amibe dug egy szívószálat is, nehogy a nehéz poharat emelgetnie kelljen, ha megszomjúhozik a maratonhosszúságú tévéműsort nézve, vagy regény méretű újságját olvasva, keresztrejtvényfejtés közben, "chat"-elve, internetshopping-olva, vagy egyszerűen csak hallgatva a kinti világ zaját. Egy jó kanapékrumpli lelkiismeretfurdalás nélkül adja át magát a teljes semmittevésnek, egy pillanatig sem érinti meg a haszontalanság érzése, végtelen nyugalmát csupán egy dolog zavarhatja meg, ha elfogy a pattogatott kukorica.

Biztosan velem van a baj. - gondoltam pironkodva, miután minden erőfeszítésem kudarcba fulladt, hogy megtaláljam a megfelelő tévécsatornát, ami lekötötte volna a figyelmemet két percnél hosszasabban. Nem tudok lazítani. Nem tudom magam elengedni és élvezni a pillanat tökéletességét. Túlságosan merev vagyok. A kanapékrumpli nem görcsöl azon, hogy egyre csak hájasabb és elpuhultabb. Hogy már nincs is feje, csak nyaka vagy esetleg már az sem. Hogy nincsenek saját ötletei, tervei, álmai, hogy nem kreatív és eredeti, hogy a mozgása lelassult és eltunyult, a gondolkodása pedig megtompult. Hogy elvesztette az ítélőképességét és az érzékei is fokozatosan felmondják a szolgálatot. Lassan a sós és édes között sem lesz képes különbséget tenni. Hogy elvesztette az időérzékét és az empátiás képességét. Hogy nincs már semmi, ami egy kis színt, izgalmat, változatosságot visz az életébe, amitől ismét emberi formája lenne. Nem is tudja önmagáról, hogy ő mostmár nem más, csak egy nagycsomó barna kanapékrumpli. Egy valamit tud csupán, hogy jól érzi magát ebben az állapotában. Övé a nirvána, a végtelen öntudatlanság. Igen. A kanapékrumpli gyermekmódjára tud boldog lenni.

És én ettől fosztom meg magam! Annyi mindent tanítanak itt mindenféle tanfolyamokon. Csak mondok néhány példát, amit most hirtelen kinézek a szomszéd város kis kollégiumának brossúrájából: Orosznyelv utazóknak, Ítéld meg az időt, Az elveszett szerencse megtalálása kártyákból, Tégy rendet a házadban és az irodádban, Takaríts tervezetten, élj többet, Mi van vacsorára?, stb, stb. Épp csak azt nem tanítják, hogy hogyan válik az ember jó kanapékrumplivá. Vagy ezt már úgy is tudják errefelé a legtöbben? Megint lemaradtam valamiről, ami jól jöhetett volna ilyen ronda esős időben és amikor az ember a harmadik napját tölti műtét után az ágyon.