Egy áfonyaszem helye

Gondosan rakosgatom az áfonyákat a kis kosárkákban várakozó tésztára. Csak háromba teszek gyümölcsöt, a többi mind csokoládés lesz. A gyerekek jobban szeretik a csokoládésat és a férjem is. Bár igyekszik elhitetni magával, hogy ösztönösen választja az egészségesebbet, de észre veszem, amint a süteményért nyúló keze egy pillanatra elbizonytalanodik a levegőben mielőtt a maszatos kék muffint leemeli a tányérról. Egy másodpercen múlik az egész. Mint egy gondolat, ami úgy igyekszik kibuggyanni a fejünkből, mint a tűzön hagyott tej, de az utolsó pillanatban kétségbeesve rántjuk le a lábast a lángokról. És bár senki nincs körülöttünk, aki elmarasztalhatott volna az ügyetlenségünkért, ráadásul a tenyerünk is izzik a forró edény fülétől, mégis egy apró elégedett sóhaj tör fel belőlünk. Nem futott ki! Nem terítette be a frissen tisztított tűzhelyet a habos fehér láva, amely azonnal ráég az edény oldalára és a benne maradt tej is csupán szomorú emlékét őrzi a szerencsétlenségnek. Anyám rendszeresen hagyta a gázon sütés közben. Eleinte nagyon bosszantotta a figyelmetlensége, de mostanában egyszerűen csak nagyot nevet rajta. Legalább van mit csináljak sütés után is, mondja és gyors mozdulattal áztatja be az edényt a mosogatóban, hogy ne száradjon rá. Én ettől azonnal összeomlok és többé másra sem tudok odafigyelni, csak arra, ahogy ott toporog türelmetlenül a szégyen- és tejfoltos edény a csap alatt és megrovó pillantásokat vet felém bárhol is legyek a konyhában.

Hitvesem egyszer már próbálta elvenni az utolsó csokoládésat a tányérról, de én résen voltam. Legalább megkérdezhetnéd a gyerekeket előtte, hogy kérik-e! Zavartan rántotta vissza a kezét. Tulajdonképpen már nem is éhes, mondta, csak itt volt az orra előtt és az ember olyan meggondolatlanul tesz dolgokat, ha annyi az egész csupán, hogy utána kell érte nyúljunk. Férfiak, gondolom én. Először többnyire önmgukra gondolnak. Micsoda kemény munka, mire hozzászoktatjuk őket, hogy nem egyedül élnek ebben a világban. Anyám sohasem szólt apámra, ha az utolsó szelet húst vette el. Öt illette az első és az utolsó darab is. Övé volt a lehetőség, hogy válasszon a melle húsa és a combja között. Micsoda megtisztelésnek éreztük, ha ezek valamelyikét tette a tányérunkra. Anyám nem mosolygott rá, de kisimult az arca és a hangjával ölelte meg érte. Nekünk, gyerekeknek pedig feloldódott a gombóc a torkunkban és sietve enni kezdtünk. Ma jó a kedvük. Ma nem fogják végigveszekedni az ebédet. Talán eljutunk a desszertig anélkül, hogy apám akkorát vág az asztalra, hogy a tányérokból kiloccsan a leves.

Süss valamit, kérte a férjem tegnap és én olyan magabiztosan nevettem vissza rá, mintha reflektorok fényében álltam volna a színpadon, miközben a közönség egyhangúlag követeli tőlem, hogy még maradjak. A kérésben valójában azt akarta a tudtomra adni: szükségünk van rád, attól lesz tökéletes a napunk, hogy itthon vársz ránk és amint belépünk a házba, megérezzük azokat a finom illatokat, amiket te varázsoltál, hogy itton legyün benne. Hogy elfeledjük, milyen rideg volt odakinn, hogy bántottak és éhesek voltunk, hogy elbizonytalanodtunk mindenben, amiért odakinn voltunk. Süss valamit, mert neked is kell, hogy érezd, hogy szükség van rád, mert ha mi nem lennénk, akkor most te sem itt lennél és nem ezt tennéd, és az is előfordulhat, hogy sokkal elégedettebb lennél magaddal. A lelkiismeretességedért pedig kárpótol majd, ha hazajövünk és megdicsérjük a süteményt. Azt külön is, hogy áfonyásat is csináltál, mert egy felnőttnek igazán nem illik már csokisat enni.

Mi az az erő, ami ma délelőtt előszedeti velem a keverő tálat, a lisztet, a sütőport és a frissen vásárolt áfonyát a folyó víz alá tartja? Micsoda gépezet munkálkodik bennem, ami felülbírálja minden gondolatom és nem hagyja, hogy a tej kifusson a tűzhelyemen? Miért nem maradtam az északnak vezető úton a reggeli órákban, ami a hegyekbe vezet, vagy fordultam az ellenkező irányba, délnek, ahol melegebb van? Friss áfonyáért kanyarodtam jobbra a boltba. Hazahoztam, és alaposan megmostam őket. Most pedig belerakosgatom a papírkosárkákba úgy, ahogyan az egyik szakácskönyből tanultam. Félig töltöm tésztával a papíredénykéket, aztán óvatosan, hogy ne sérüljenek, ráhelyezem a gyümölcsszemeket. Újabb adagokat merítek a tálból és betemetem a tétován rám meredő áfonyákat. A tetejére is pottyantok néhányat belőlük, de azokat inkább csak dísznek.

Mára egy beidegződött műveletetté vált. Hányszor figyeltem a cipészt vagy a kulcskészítőt munka közben? Szinte elvarázsol a mozgássor tökéletes folyamata, az ember és a tevékenység harmóniája. Olyan biztonságot ad, ha gyakorlott kezeket látok munka közben, hogy nem tudom levenni a szemem. Szinte én is szeretnék beleveszni a végtelenített folyamatba, amelynek a végén valami megjavul, teljesül, de mégsem ez a legszebb benne. Azt hiszem, békességet, rendet találok a rutinos mozdulatokban. Lehet rájuk számítani, s csak ritkán csalódunk bennük. Úgy fonják össze a napjainkat, ahogyan a szimfónia részeit köti össze a vissza-visszatérő dallam.

Megbújok a napi teendőim közé préselve, mint ezek a parányi áfonyaszemek a két réteg muffintészta között, s bár néha szűknek érzem és a sütemény tetejére vágyom, hogy többet lássak, hogy többen lássanak, mégis maradok. Nem értem pontosan miért, de tudom, hogy megérkeztem, itt a helyem. Hagyom, hogy a kezem 180 fokra állítsa be a hőmérsékletet és ha hallom a sípot, beteszem a tésztát pontosan 28 percre. Rá sem nézek miközben sül. A kiáradó illatból meg tudom ítélni, hogy mikor lesz kész. Mint anyám. Csak a sütemény más és a bizonyosság, hogy úgy jutunk el a desszertig, hogy közben nem loccsan ki a tányérunkból az étel.

Egy vasárnapi ebéd allegóriája

Itt ülök a kanapén és úgy érzem magam, mint a gonosz farkas, akinek a hasát - miután kiszabadították belőle nagymamát - termetes kövekkel tömték degeszre, hogy mozdulni sem bírt. Csakhogy az én hasamat ma ebédre az American Barbique nevű vendéglátó ipari egység töltötte ilyen iszonyúan nehézre. Ráadásul tiszta elmével döntöttem az ételtúladagolás mellett, ezért mást nem is vádolhatok jelenlegi rossz közérzetem kialakulása okán. Néma megbánással kell elszenvednem a kellemetlen következményeket. Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, hogy beperelem a vendéglőt mivel nem figyelmeztettek előre, hogy gyenge gyomrúak csak a saját felelősségükre fogyaszthatják a menüben felsorolt bármelyik fogást, ez olyan divatos errefelé, de nincs kedvem a herce-hurcához.

Most bizonyára pironkodnom kellene, mert mindez egy marhapörköltön, csülkös bablevesen és töltött káposztán felnőtt rendes magyar vidéki ember szájából istenkáromlásként hangozhatik. Sajnos azonban sok víz lefolyt azóta a Rákos-patakon, hogy én utoljára végig ettem egy kiadós szadai disznótorost. Pedig a mai napig tisztán hallom a párnám alól Foltos névre hallgató kedvenc disznóm fület és szívet szaggató visítását a hajnali félhomályban. Hogy tehetik ezt vele? - sirattam őt el teljes magányomban a párna alól. Azzal mindvégig tisztában voltam, hogy rokonszenvet talán, de könyörületet semmi esetre sem fogok kapni. Valójában nem is vártam el, hiszen két óra múlva megérkeztek az unokatestvéreim és hogy Foltost már délelőtt tíz órakor pecsenye formájában láthattam újra a tányéromon, egy cseppet sem zavart. Megéheztünk a játékban, s a friss pecsenye illata elfeledtetett minden tökéletesen boldog percet, amelyet kedvenc háziállatom hátának vakargatásával töltöttem, miközben ő jóízűen csámcsogott a vájúja felett. És ez még csak a tízórai volt. Az unokatestvérem a disznó főtt fülét kedvelte jobban, így nem volt vita.

A kiadós magyar konyha gátlástalan élvezete sokunk számára sajnos már a múlté. Telnek az évek és egyre inkább cenzúrázzuk, hogy mit eszünk, mennyit eszünk, mikor eszünk. Arról nem is beszélve, hogy hol eszünk. Mert amíg az ember lánya vagy fia fogja a fakanalat és saját kezűleg teremt az alapokból valami ehetőt, addig valamennyire biztonságban érezheti magát, hiszen nagy a valószínűsége, hogy tudatosan úgy állította össze a menüt, hogy azt később ne kövesse biztosan egy nagy pohár szódabikarbónás víz. És mégis van az úgy, hogy ki akarunk rúgni a hámból, de legalábbis nem kívánkozik aznap a tűzhely mellett álldogálni ebéd előtt és két órányi kóstolgatás, szagolgatás után úgy leülni az asztalhoz, hogy minden érzékszervünk tökéletesen megtelt a készülő ebéd molekuláival. Elcsigázottan hajolunk a tányérunk fölé és tökéletesen tudjuk, hogy amint a szájunkhoz emeljük a kanalat, milyen ízek árasztják el az ízlelőbimbóinkat. Hiányzik a meglepetésszerű, a váratlan, a meglepő, az izgalmas, a döbbenetes, a kiszámíthatlan első falat. Ott érezzük minden egyes harapásban a verejtékünket, az időnket és a gázszámlánkat.

Egy pillanatig nem vagyok pedig az otthon készült étel ellenzője. Hogyan is lehetnék, amikor a hét hat napján én főzök a családomnak és büszkén állítom, a konyhaművészetem nem pusztán abból áll, hogy felmelegítem a konzerv- vagy gyorsfagyasztott élelmiszert. Ám a hétből legalább egy napon szeretném átélni én is annak az első falatnak a drámai tetőpontját, majd az azt követendő mosogatásnélküli katartikus letisztulást.

A hetedik napon, ami európai mércével többnyire vasárnapra esik, tisztelet a muzulmán vallásúaknak, akiknél péntekre, de a többség azért mégiscsak vasárnap szabadnapos, és azért nem keresztényt mondtam, mert az Államok is keresztény ország, de a vasárnap az itteni naptár szerint a hét első napja, egyszóval azon a bizonyos pihenő napon, amelyet kötelességteljesen nyugalomban kellene töltenünk, mi magyar asszonyok (és alkalomadtán férfiak, valóban hallottam már ilyenről, de személyesen még nem mutattak be egymásnak) jó korán felkelünk, hogy még templomba menetel előtt olyan állapotba hozzuk az ebédet, amelyből aztán fél óra alatt forrón gőzölgő húsleves, rántott karaj és petrezselymes burgonya lesz ecetes salátával. De hagyjuk ki a templomot a pihenőnapunkból, és gondoljunk azokra a vasárnapi ebédfőzőkre, akik esetleg más progammal töltik a "szabad" délelőttjüket. Déli harangszóra annak az ebédnek ott kell illatoznia az asztal közepén vagy örökre a lelkünkön szárad a lustaságunk és a hazafiatlanságunk. Nándorfehérvárnál az őseink az életüket sem féltve diadalmaskodtak a törökön, hát mi legalább úgy áldozzunk a haza oltárán, hogy pontban 12 órakor kész ebédez parancsoljuk a ház népét és rendes házi kosztot merítünk a tányérjukba.

Anyukám a mai napig üres tekintettel néz körbe maga körül, amikor nálunk ebédel (ami sajnos utoljára tavaly augusztusban fordult elő), ha 12 óra 5 perckor még se híre se hamva a vasárnapi három-négy fogásnak. Ilyenkor hiányérzetét igyekszik valami félreérthetetlen tevékenységgel leplezni, mondjuk kezébe fog egy újságot és szemüveg nélkül kezdi olvasgatni. "Mama, most reggeliztünk és vasárnap szeretünk egy kicsivel később enni valamelyik közeli vendéglőben. Majd meglátod, milyen jól esik, hogy nem neked vagy nekem kellett felette görnyedned egész délelőtt!" És az én mamám odaadóan mosolyog vissza rám, amely mosolyban az üzenet a következő képpen olvasható: "Kislányom, hogyan is tudnék 65 év után hozzászokni valamihez, amit nem értek, ami idegen, ami kényelmetlen, de érted meghozom ezt az áldozatot is és eszem egy órával később, legyen az bármi, csak csigát ne etess velem soha, vagy legalább ne mond el a végén, hogy az volt."

Drága Mama, tudom, hogy Te átlátsz rajtam. Egy éve élek itt és még mindig értetlenül nézem, hogy ezek az amerikaiak vacsorára esznek ebédet és ebédre esznek vacsorát. Hogy nem főznek teát a gyerekeinek, csak ha lázas betegek. Kakaót csak este isznak és palacsintát csak reggelire esznek. De hétvégén szeretnek reggelit enni ebédre és olyankor nem is tudom, hogy vacsorára mit esznek. Minden üdítőt jéghidegen isznak, de forró kávét szorongatva próbálnak vezetni és mobiltelefonálni egyszerre. A nők viszont kizárólag salátán élnek, vagy olyan kolosszális méretű adagokban eszik a sültburgonyát hamburgerrel, hogy nézni is rossz. A fériak és a gyerekek közben iszonyatos hangon csámcsognak! Eleinte azt hittem, ez olyan kulturális örökség, mint az araboknál az étkezés utáni böfögés, amely a szakács iránti tiszteletadás jele, de nem. Egyszerűen csak nem tanultak meg csukott szájjal enni. Nyersrépát tunkolgatnak mogyorókrémbe és pillecukorral szórják meg a kruplipürét. Édes a savanyú uborkájuk és savanyú a paradicsomlevesük. Ebéd előtt a vendéglátó sajtot és sóskekszet kínál körbe, hogy elverje az éhét a társaságnak és azok kevesebbet egyenek.

Elrontottam a gyomrom az American Barbique-ban, ez egyszer már biztos. Pedig tudhattam volna, hogy mire számítsak. Mégis igyekeztem magammal elhitetni, hogy ha lassan is, de már képes vagyok megemészteni. Úgy tűnik, még eltart egy ideig. Nem is panaszkodhatok a körülményeimre, most én eszem az ő asztaluknál. Ha másképp nem megy, hát iszom később egy nagy pohár szódabikarbónás vizet.