Tátikák

A nagyanyja háza előtt cirmos arcú tátikák várakoztak álmatagon. Sárgák és babarózsaszínűek. Ha Vica két ujja közé fogta a virágok fejét, hatalmasra tárták a szájukat, mint akik most ébredtek lustán ásítva a vakító napsütésbe. A kislány kisujja éppen befért a szirmok közé. Vica eltorzult arccal dőlöngélt jobbra és balra. Amikor elengedte a virágot, az fáradtan bólintott maga elé, mintha vissza kívánkozott volna az iménti szendergésbe. “Már késő.” - szólt oda neki hangosan a kislány. “Kinyitottad a szemed.” És ettől egy kicsit maga is elkomorodott. Vígasztalóan megérintette a virág fejét, de az Vica kezétől még mélyebbre hajolt. “Hát maradj szomorú, ha nem engeded, hogy felvidítsalak!” Azzal sértődötten faképnél hagyta a megtépázott virágot. Mire a kúthoz ért, már nem is emlékezett az iménti játékra. Kiakasztotta a kannát és lassan leengedte a mélybe. Az edény a víz színén félénken dőlt az oldalára, hogy csak szivárgott bele a víz. Aztán kicsit megemelte és egy hirtelen mozdulattal újból elengedte. A vödör nagyot csobbanva megmerítkezett a hideg kútvízben. Nem hagyta, hogy egészen megteljék, mert akkor túl nehéz lett volna. Miután felhúzta, kitámasztotta a kereket és nézte, ahogy a vödör izgatottan forog jobbra és balra, aztán végképp megáll és türelemmel várja, hogy Vica friss vízért nyúljon, de az unottan fordított hátat. A barátnőjét várta.

Bori az utca végén lakott a sínek felé. A kertjük annak a mélyedésnek a szélén végződött, amiben a vágányok futottak. Ha kiültek az utolsó szőlőtőke mellé, már messziről látták, ahogy feltűnik a hármas hangos zakatolásával ijesztgetve a mélázó kerteket. A vonat volt a világ legvidámabb járműve. A páros számú vagonok például a fiú hű szerelmét jelentették, a páratlanokból ki lehetett vonni a mozdonyt. Amikor közvetlenül mellettük húzott el a fekete szörnyeteg, torka szakadtjukból vallották meg a zűrzavarnak a kiválaszott nevét. Az ablakban álldogálóknak odakiabálták, hogy kihajolni veszélyes, vagy úgy integettek mint az angol kiránynő. A bámészkodó fiúk tekintetébe elegánsan belekaroltak és utaztak velük Pestre, Vácra, vagy még attól is messzebb. Mindenképpen szerencsésnek érezték magukat, hogy ilyen közel éltek a sínekhez.

Kár lett volna egy ilyen fényes júliusi napot Bori nélkül eltölteni, így a kislány hátraszólt a nagyanyjának a kertbe, hogy átmegy a szomszédba. A barátnője azonban táncoló hajjal futott szembe az utcán, s mikor meglátta Vicát, már messziről mutogatni kezdett, mintha be akarná pótolni az elpazarolt időt. A két lány félúton találkozott és Bori levegőért kapkodva magyarázta, hogy azonnal a kiserdei sorompóhoz kell siessenek, mert már ott a fél falu, a rendőrség, a tűzoltók, talán még a tanácselnök is, de abban nem volt egészen biztos. A hármas pedig biztosan nem jön, mert baleset történt a vágányokon és amíg tart a vizsgálat, addig leállították az összes járatot. Ott vesztegelnek Kertesen, az utasok egy része le is szállt és gyalog indult haza. Azt mondják, egy asszonyt ütött el a vonat, de most még fogalmuk sincs, hogy véletlen történt-e vagy önszántából vetette magát a déli elé. Azt sem lehetett tudni, hogy meghalt-e a szerencsétlen vagy túlélte, de ugyebár az ilyen baleseteket ritkán élik túl az emberek.

Sajnos mire a felforduláshoz értek, a nép már oszladozni kezdett. Kozma Bandi bácsiba, Bori egyik rokonába futottak bele, aki komor tekintettel poroszkált szembe a csapáson. A lányok félénken kérdezték, hogy mit tudott meg, közben a szemükkel újabb hírforrás után kutattak. Köztudomású volt, hogy a nagytermetű, hallgatag ember nehezen viselte a szóbeszédet, és ha el is hallott részleteket a történtekről, azt feltehetőleg nem szándékozta a két nyurga gyerek orrára kötni. Annyit azért mondott, hogy a szegény Béres Rozikát ütötte el a vonat, már elvitte a mentő Vácra.

Béres Rozika oroszt tanított a helyi iskolában. Vicának és Borinak a minap magyarázta a melléknevek ragozását. Az ötvenes évei közepén járhatott, mégis mindenki a becenevén szólította, mert sosem ment férjhez és mert annyira megőrizte kislányos tekintetét, mintha örökre tizennyolc éves akart volna maradni. Pedig akadt kérője elég, de ő egyre csak a fiatalkori szerelmét várta vissza a Szovjetúnióból.

Az udvaron kotyorászó tyúkok rémült szárnycsapással rebbentek széjjel, amint a lányok befutottak a kert felől. Boriék háza üres volt, az édesanyja csak a szomszédba ugorhatott át, mert a fedő alól buzgó rotyogás hallatszott. Nem kellett hosszan keresni, összefont karral állt a Marcsokék háza előtt és komoly tekintettel figyelte az öreg Marcsokné széles mozdulatait. Még két szomszédasszony egészítette ki a szorosra zárt kört, s a lányok már előre sejtették, hogy elkéstek az újsággal. Bori anyja egy fürge tekintettel jelezte feléjük, hogy most meg ne szólaljanak, mert nagyon megharagszik rájuk. A lányok szófogadóan megálltak az asszonyok háta mögött és igyekeztek beolvadni a hallgatóság koszorújába. Félő volt, hogy ha a mesélőnek feltűnik a két csitri lányka, még kíméletesen kihagy izgalmas részleteket. Szerencsére Marcsokné szeretett egész mondatokat többször megismételni a nyomaték kedvéért, így Vica és Bori nem maradt le a történet elejéről.

Messze kellett visszatekinteni az időben annak, aki meg akarta érteni, miért vetette Béres Rozika magát a déli elé, mert bizonyosan nem baleset történt. Negyven hétben Rozika a tizennyolcat töltötte és igazán szép lánnyá nőtt. Jó házasságot reméltek a szülők, hiszen a sűrű barna haján, a közel ülő kerek szemein és a feszes tartásán túl jó állása is volt az újpesti Cérnagyárban. Az édesapja képes volt minden áldott hajnalban kikísérni az állomásra a villamos vonathoz, nehogy baja essék. Úgy zsongták körbe a helybéli legények Rozikát, mint méhek a nyíló barackvirágot, de annak esze ágában nem volt egyelőre komoly udvarlót fogadni. Az igazat megvallva nem volt kedvére egyik falusi pajtása sem, s mivel naponta pestiek között forgolódott, remélte, hogy valaki a nagyvárosból szeret majd belé. Az egyik reggelen a hatoson egyenruhás férfi ült a lányka mellé. Az orosz katonai zubbonyról az utasok fagyos ábrázattal fordították el a szemüket és gyorsan hálát adtak az égnek, hogy nem melléjük telepedett a viselője. Rozika olyan erősen igyekezett az ülés szélére húzódani, hogy szinte belefájdult az oldala. A katona egyenes háttal ült a helyén és kíváncsian nézett végig a körülötte ülőkön. Végül Rozikán pihentette meg a tekintetét, aki moccanni sem mert. Egy idő után csak nem állhatta tovább a férfi kitartó figyelmét és óvatosan visszanézett. Világos kék szeme volt és búzaszőke haja. A szája meg folyton mosolygott, de olyan elégedetten, mintha valami földöntúli szépséget látott volna. Rozika majdnem visszamosolygott, de rögtön elszégyelte magát a többi utas előtt és gyorsan kibámult a vonatablakon. Tudta jól, milyen félelmetes dolgokat műveltek ezek a fiatal lányokkal. Az újpesti pályaudvaron Rozika nyomában leszállt a katona is és addig álldogált a peronon a lány után nézve, míg az el nem tűnt az állomás épülete mögött. Másnap újra jött, aztán még két alkalommal ölelkezett össze a tekintetük a vonaton. Negyedszerre egyenesen odalépett hozzá, magyarul köszönt, ami nagyon viccesen hangzott, és egy összehajtogatott papírt nyomott Rozika kezébe. Egy cím állt rajta ciril betűkkel. Aztán megvárta, ahogy a lány alakját ismét maga mögé rejti a szürke épület. Rozika egy vasárnap délután titokban átszállt a gödöllői Kismukira az egyik barátnőjével, hogy meglessék a kastélyból ki- és besétáló orosz katonákat. Amikor az édesapja megtudta, hogy merre jártak, azt ígérte, a következő alkalommal nadrágszíjjal hasítja szét rajta a vasárnapi semelyblúzát. Nem ment többet Gödöllőre, de már késő volt. Rövid levelet írt magyarul és Pesten postázta. Az egyik kolléganője címét adta meg feladónak.

Sötét, mogorva évek teltek el. Rozika közben megtanult oroszul. A tót után a szavak könnyen a fejében maradtak, inkább az írás volt idegen. Mégsem érkezett válasz. Legnehezebben azért a titkolózást viselte. A szovjeteket addigra gyűlölni kellett. Ismerősöket gyűjtöttek össze az utcákról, és sosem láttak őket hazajönni. A szülők kétségbeesve nézték, ahogy a lányuk egyre jobban magába fordul. A barátnőket mind férjhez adták. Rozika felmondott a Cérnagyárnál és nem ült többé vonatra. Az evangélikus pap közbenjárásával felvették a helyi iskolába oroszt tanítani papírok nélkül. Rajongott a gyerekekért. Mégis minden héten útjára indult egy levél a Szovjetúnióba. Mostmár a saját címéről küldte őket. Írnia kellett. Ugyan mi maradt volna? Csak a vonat zakatolása a kert végéből.

Két napja a postás nem tágított Béresék háza elől. Személyesen akarta az asszony kezébe adni a cifra levelet. A boríték szélesebb volt a hazainál és kés-piros minta futott a szélén körbe. A Szovjetúnióból érkezett. Rozika egy órája jött meg az iskolából, felhajtott köténye tele az összeszedett tojásokkal. Az mind a járdára hullott. A postás csendesen káromkodva pucolgatta a cipőjét egy letépett fűcsomóval.

Hát mégis visszaírt neki! De miért most, harmincöt év után? Miért várta meg, hogy a semmibe vesszenek a szép fiatal évei? Mit akar tőle az a nyomorult ennyi idő elteltével? Tudja-e, Marcsok néni, hogy mi lehetett a levélben? De az csak a fejét rázta. Talán a jó Isten, ha érti. A levelet nem mutatta meg senkinek, egy árva szót sem mondott, még a saját öreg anyjának sem. Ma reggel szépen felöltözött, mintha az iskolába készült volna, vagy még annál is rendesebben, aztán már csak azt hallottuk, hogy szirénázva viszi a mentő.

Mire visszaértek Boriék házához, a vacsora elszenesedve füstölgött a gázon. Bori édesanyja kétségbeesve nyitogatta az ablakokat, hideg vizet eresztett a lábasba. Tojást vett elő a hűtőből, hagymát pucolt, kolbászt vagdalt. Lesz itt azért vacsora, ne aggódjatok! De Vicának mennie kellett, hiába marasztalták. Futva indult haza az elnéptelenedő utcán, s már majdnem a házukhoz ért, mikor eszébe jutott, hogy a táskáját a nagyanyjánál felejtette. Most már mindegy, gondolta, majd anyával visszasétálnak érte vacsora után. A fejét félelmetetes gondolatok feszítették, a torkát sírás szorongatta. Közben egyre csak Rozika néni összetört testét látta a vonatsíneken. Vajon kimennek-e még a hármashoz Borival? Vonatzajra figyelt fel a kertek felől. Úgy látszik újra elindították őket. A hangja is más lett, mintha végig gorombáskodta volna az útját. Már alig várta, hogy hazaérjen.

A levelet másnap behozták az iskolába, hogy az ügyesebb diákok segítsenek lefordítani. Az orosz katona lánya írta. Ő gyűjtötte össze Rozika leveleit a postaládából, miután a nagyanyja meghalt két hónapja. Az előző postának nem volt nyoma. Azokat az idős asszony bizonyára elégette. Az édesapjához egy sem jutott és most már jobbnak látta, hogy ezentúl se tudjon róla. Arra kérte Rozikát, hogy ne írjon többé. A házat hamarosan eladják. A végén még jó egészséget is kívánt.

Vica délután szokás szerint átment a nagyanyjához. Egy ideig csendesen üldögéltek a konyhában, míg meguzsonnázott. Aztán kimentek a ház elé és leszedték az összes tátikát. "Vidd el az anyjának" - mondta nagymama. "Hadd rakja vázába Rozika szobájában."