Jól vagyok

Úgy kezdődik, hogy ránehezedik egy láthatatlan kövér kéz a mellkasomra. Ettől nehezebben kezdem venni a levegőt. Az is lehet, hogy valóban elfogy a levegő, és én vagyok az egyetlen, aki észreveszem. A fejem szédülni kezd, az ujjaim végében bizsergést érzek. Hirtelen minden, ami körbevesz folyékony állagúvá válik, és a lábam úgy süpped a vizenyős szőnyegbe, mintha invogányba tévedtem volna, ahonnan nincs menekvés. Minden porcikámon végighullámzik a bizonytalanság és csak egyetlen dolgot őriz meg a tudat a valóságból, hogy rosszul vagyok.  Feltehetőleg annyira rosszul, hogy ezen már semmi égi vagy földi erő nem segít. A félelem vaskarmokkal tekeredik a mellkasomra, fekete hamut szór az elmémre, s az élniakarás utolsó ösztöne kétségbeesett sóhajjal kúszik a számra. Halálosan rosszul vagyok.

Azt hiszem orvost kell hívni. A lépésem megbicsaklik, a kezem remegni kezd, elönt a forróság, vagy ráz a hideg. Mi marad belőlem, ha most mégis végem lesz? Fekszem az ágyon erőtlenül, s várakozom. Vajon fáj? Látjátok, igazam volt. Valami súlyos baja van a szívemnek. Szívritmuszavar, arritmia vagy mi a fene. Ki tudja? Az orvosnak fogalma sincs, hogy mit élek át. Hiába győzköd, hogy semmit sem talál. Én érzem. Talán mégse hívjátok ki, úgy sem tud segíteni. Folyton ugyanazt hajtogatja. Semmi bajom, csak kimerült vagyok, nem bírom a stresszt, meg ilyesmit. Nem mond kézzel foghatót. Egy szem savanyú cukorka többet segít. Lassan minden a helyére rendeződik, csak a kimerültség marad. Végtelen gyengeség és a rettegés, hogy mikor támad lesből a következő roham.

Leginkább az éjszakákat szereti. Éppen azt a pillanatot, amikor leoltom a lámpát és a sötétség olyan erőszakkal ölel magához, amitől elakad a lélekzetem. Úgy fekszem egyedül kiterülve az ágyon, mintha a saját ravatalomon várakoznék az ezer éve nem látott rokonok erőltetett sajnálkozására. És szólnék, hogy még élek, de nem lehet. Színlelni kell az alvást. Mozdulatlanul feküdni a könyörtelen csendben és várni a csodára.  Az öntudatlanságra. De már késő. Már gondolkodom. S a gondolatok hamis csókokkal borítják az arcom a felismerhetetlenségig.  Az utolsó pillanatban ülök fel, hogy a néma házban kitámolyogjak a konyhába egy korty vízért. Semmi fény, semmi hang.  Állok a hideg kövön és lassan kortyolgatok. Ez jól esik. A talpam alatt a konyha köve, a tenyeremben az üveg formája a jelenbe rántanak. Csak ne kellene visszamennem az ágyamba.

Kedd délután volt. A pszichiáter mosolyogva nézett Irénre. Valakinek mégis csak hinnie kell, ismételgeti kitartóan. Olyan türelmes. Megvizsgálta kardiológus is, igaz? Pánik rohamok. Semmi különleges. Rendbe jön. Meséljen a gyerekkoráról. Doktornő, hagyja, hogy elfelejtsem. Olykor történtek benne kellemes események. Minden ott kezdődik a fejében, folytatja a vékony, szőke tanácsadó. Csírájában kell leállítani a folyamatot. Kezdje azzal, hogy azt hajtogatja, Jól vagyok. Megismétlődik még néhányszor, de egyre ritkábban. Akár ma éjszaka. Ne hagyja, hogy túltegyen magán.

S Irén kedd délután óta jól van.