Az ebédlőben

Valaki a háta mögött állt. Hiába érezte a tekintetét, ahogy hátrafordult mégis megrezzent Robi fölé tornyosuló alakjától. "Túl magas ez a fiú." - mosolyodott el nyomban Irén. Minden gondolata ott ül az arcán, hiába takarja el az óriási szemüvege. Olyan megadással tud ott várakozni, mint egy száműzött vagy mint akitől végleg megtagadták, hogy az örömök forrásához vezető útra térjen, de mégse háborog. Megszokta, hogy az ismerősöktől leginkább szánalmas pillantásokat kap, bármilyen okossággal áll elő. Robi ugyanis dadogott. Még éppen elviselhetően ahhoz, hogy ügyfélszolgálati teendőket lásson el a biztosítási társaságnál. A rutin szövegek simán gördültek ki a szájából. Csak olyankor okozott némi kellemetlenséget a beszédhibája, ha az ügyfél türelmetlenkedni kezdett, vagy ha olyan kéréssel állt elő, amit a szabályzat korlátozott. Az is problémát jelentett, ha alkalmanként személyeskedésbe fordult a beszélgetés. Amúgy a világ legelőzékenyebb férfiúja volt, mert nem lehetett más. Csak aki jól ismerte, tudta róla, hogy a szemüvege mögül néha olyan megsemmisítő megvetéssel tudott embertársaira nézni, ami felülmúlt minden törekvését arra, hogy belopja magát a szívükbe. Irént azonban azonnal megkedvelte, amikor az a társasághoz került. A lányt szórakoztatták Robi irónikus megjegyzései, amelyeket tovább fűszerezett a fiú görcsösen nyilvánvaló igyekezete. Irén valójában mindenkit őszinte csodálattal figyelt maga körül, akinek kevesebb vagy több jutott az élet jótékony adományaiból. Úgy érezte, ezeknek az embereknek különös küldetése van.

"Sz-sz-szia! Jö-jö-jössz ebédelni?" Robi még csak leplezni sem tudta a zavarát. Döcögve pottyantak elő a szavak a szájából, ha neki kellett először a lányhoz szólnia, kérnie valamit tőle, vagy a tudtára hozni, hogy szüksége van a társaságára, és ezért akár vállalja a kollégák előtti visszautasítást is. "Jövök, egy perc!" - válaszolta a lány egy lélekzetnyi szünet múltán. Tudta, hogy ezzel a mondatával szerzi a legtöbb örömet a mai napon és azt is tudta, hogy már megint nem önmagának. Kikapcsolta a gépét, a vállára akasztotta a táskáját és a várakozó fiúhoz lépett. Robi keze ölelésre lendült, de félúton megállt a levegőben, a szemüvegéhez kapott és hosszan törölgetni kezdte. Irén úgy bámult rá, mintha sosem látta volna még. Egészen idegenné vált a fiú arca. Sosem látta szemüveg nélkül. Robi nem nézett fel. Olyan meredten vizsgálta a művelet közben a padlót, mintha onnan kellene leolvasnia a miniatűr betűket és számokat a szemorvosnak. Nem akarta a lányt homályosan látni, s nem akarta, hogy az ilyen mezítelenül lássa az arcán a kiszolgáltatottságot. Erősen kopaszodott a homlokán, amitől csak még magasabbnak tűnt. Hirtelen nőhetett meg, mert rossz volt a tartása. A keze viszont gyönyörűen festett a hosszú ujjain tökéletesen harmonizáló körmökkel. Irén folyton kényszert érzett rá, hogy megérintse, de biztos volt benne, hogy félreértette volna. Robi valószínűleg szerelmes volt Irénbe. Voltak napok, amikor jól esett a lánynak a figyelmessége és voltak, amikor szenvedett tőle. Ő ugyanis nem volt szerelmes Robiba. Irén mást szeretett. Egy programozót.

Az ebédlőben hosszú sorban tolongtak a dolgozók. Robi védelmezően Irén mögé állt, hogy megóvja a lökdösődőktől, de a lány érdeklődéssel nézett körül. "N-n-nincs itt?" - kérdezte a fiú csalódottan követve a lány tekintetét. "Tessék? Ki?" "H-h-hát P-p-péter. Ugyan már, Irén!" - s félig-meddig hátat fordított a lánynak. Irén hirtelen a tenyerébe fogta Robi jobb kezét és vizsgálgatni kezdte. A fiú egészen belepirult a váratlan mozdulatba. Egy árva szót nem tudott kiejteni. A lány a segítségére sietett. "Oda vagyok a kezedért, Robi, mondtam már? Hogy lehet egy fiúnak ilyen gyönyörűen formált keze? Nézd meg az enyém! Hatalmas a tenyerem és rövidek az ujjaim. A körmeim pedig egyszerűen siralmasak." A lány elengedte Robi kezét és a sajátját vizsgálgatta. Amaz értetlenül nézett maga elé. "E-e-ennyi?" - kérdezte végre némi erőlködés után. "Hogy érted?" "E-e-ennyi tetszik belőlem?" Irén állta a tekintetét. "A barátaim közül neked a legszebb a kezed. Sajnálom." "Cs-cs-csak azt ne! L-l-legalább te ne." Végre asztalhoz ültek.

"Ho-ho-hogy olvassátok el együtt a k-k-kedvenc versedet? Ho-ho-hogyan magyarázod el neki J-j-józsef Attilát, P-p-petőfit, Ady-t? N-n-nem fog működni, a-a-annyira más!" "Robi, szerintem, nem ez a legfontosabb egy kapcsolatban. Nem a az irodalom, nem a hasonlóság, vagy a különbözőség." "Akkor mi?" - kérdezett vaktában vissza és akkorát harapott a húsból, hogy ijesztő volt nézni. Látszólag nem érdekelte a válasz. Óvatosan forgatta a szájában a falatot, hogy leplezze a bosszúságát. Közben lassú eleganciával vágott egy újabb darabot a hússzeletből, fontoskodva megpakolta krumplipürével és mindennek a tetejére tornyozott egy szeletet a savanyú uborkájából. Irén nem válaszolt. Türelemmel megvárta, hogy a tökéletesre formált adagot a szájába helyezze és ismét rágni kezdjen. A fiú észrevette a lány hallgatását és kérdően nézett rá. Még nem nyelt le mindent, amikor megszólalt. "Szóval, m-m-mi a legfontosabb?" "Nem is tudom. Talán, hogy mindent szeressünk benne. Hogy ne tudjuk megmagyarázni, hogy mit szeretünk benne. Hogy kívül-belül hasonlítani szeretnénk hozzá, mert annyira szép. Hogy mindegy, hogy ott van-e velünk vagy nincs, mi mégis mindig vele szeretnénk lenni. Valami ilyesmi. Majd meglátod." - válaszolta a lány és nem engedte, hogy Robi levegye róla a tekintetét. "Értem. Mehetünk?" - szólalt meg végre a fiú. "Menjünk. Mennyi munkád van?" -kérdezte Irén megkönnyebbülten. "K-k-kitart estig, de t-t-túlélem."