Magyarul már ki sem merjük mondani a szót, csak a hagyományosan megszokott kifejezésekben: Boldog karácsonyt!, Boldog szülinapot!, Sok boldogságot!, stb. De valójában a mindennapi szóhasználatban a "boldog" szó egyre elcsépeltebben és üresen hangzik. Szinte nevetségesnek érezzük megkérdezni bárkitől, hogy "Boldog vagy?" vagy egyszerűen csak azt mondani, hogy "Boldog vagyok." még akkor is, ha pedig pillanatnyilag nagyon jól érezzük magunkat a bőrünkben. Megpróbáljuk kikerülni a szót magát mintha valamilyen mumus lenne, vagy talán épp attól félünk, hogy amint kimondjuk rögtön el is múlik a pillanatnyi kellemes érzés. Pontosan úgy mint amikor megkérdezik tőlünk, hogy "Na és, hogy vagytok?". Mit válaszol erre a magyar ember jobbára. "Jól, köszi." vagy "Megvagyunk.", esetleg "Nem panaszkodom." De szinte alig hallani olyat, hogy azt mondaná bárki is, hogy "Kiválóan!", "Fantasztikusan!", "Soha jobban!" vagy "Nagyszerűen!". Veled hányszor történt meg, hogy megkérdezték, hogy vannak a gyerekek, és te azt válaszoltad, hogy jól, és estére már lázas volt az egyikük. Elgondolkodtál-e vajon azon, hogy ez most azért volt, mert épp ma mondtad, hogy jól vannak? Én nagyon sokszor. És mostmár óvatos vagy és inkább úgy válaszolsz, hogy "Nem akarom elkiabálni..." Pedig biztosan többször előfordult, hogy senkinek sem dicsekedtünk a gyerekek jól léte felől, és mégis beteg lett. Csak akkor valószínűleg ez nem is jutott az eszünkbe.
Legyünk vallásosak vagy sem, úgy tűnik az ősi babonák azért sokszor ott munkálkodnak bennünk akaratunk ellenére. De miért van az mégis, hogy az ördög szinte rögtön megjelenik, ha emlegetjük, de a boldogságot hozó angyal nem érkezik egyetlen szóra? Vagy talán épp azért nem jön olyan frissiben és sűrűn mint szeretnénk, mert nem emlegetjük annyit mint az ördögöt? Sikerült eljutnom nekem is a tyúk és a tojás megoldatlan kérdéséhez. Mi volt vajon előbb? A boldogságvágy vagy a boldogság? Tudunk-e egyáltalán olyanra vágyni, amit még nem is tapasztaltunk meg? És vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy adott esetben a boldogságot éljük át, és már csak akkor kezdjük el hiányolni, amikor elmúlt az áldott állapot. És ha átéltük, tehát valóban létezik, akkor vajon miért olyan múlandó? Hogyan tudnánk biztosítani a hosszantartó jóérzést? Vagy egyáltalán mi volt az, amitől olyan boldognak éreztem magam?
Szókratész volt az első, aki ellentmondott az athéni felfogásnak, hogy a boldogság az istenektől származik. Szerinte a boldogság bennünk lakozik és csakis rajtunk múlik, hogy mennyit élünk át belőle. De a boldogságot semmiképp sem az érzékeinkre ható külső tényezők fogják szolgáltatni. Nem étel és ital, nem szexuális örömök, nem gazdagság, mégcsak nem is az egészség az, amely - szerinte - elhozza számunkra vágyaink teljes kielégülését. Mert a vágy mindenkiben ott lakozik születésétől fogva. Szerinte a boldogságot a bölcsesség, a tudás, az elmélkedés hozhatja el csupán számunkra és ezt hosszú és fáradtságos munkával érhetjük el. Szókratészt kivégezték radikális elvei miatt és sosem tudjuk már meg, hogy vajon halála előtt eléggé bölcsnek érezte-e magát a teljes boldogsághoz. Folytathatnánk a sort a többi filozófussal, akik őt követték, de ugorjunk egy nagyot és jussunk el a kereszténységig, amely a mai napig kínálja számunkra a boldogság receptjét. A keresztények egészen új szemszögből közelítették meg a kérdést és már mindenki számára elérhetővé tették az eszményi állapotot. Csakhogy ehhez az ember nem földi életében jut hozzá, hanem csupán akkor, ha - a tanítás szerint - többnyire küszködéssel, fájdalmakkal telve éli le életét, és nem marad számára más öröm e földön csak a remény, hogy a túlvilágon majd elnyeri méltó jutalmát és örök élete lesz. De hogyan tudja az egyszerű földi halandó a mai világban mindezt magáévá tenni? Hogyan sikerül a modern egyháznak úgy átadni a nem sok jóval kecsegtető életmódra a javallatát, hogy ezt mi 21. századi hívők hűen követni tudjuk? Nem könnyű annyi szent! Sem átadni, sem elfogadni. Hiszen miképp tudnánk lemondani a kézzelfogható élvezetekről egy távoli bizonytalan és ismeretlen álomkép reményében? Ez maga a hit, mondod rá te is azonmód. A remény és a szeretet. A remény, hogy annak ellenére, hogy - bár elmúltak az évek felettünk - szépek és vonzóak akarunk maradni, hogy a jómód reményében hátul hagyunk mindent és mindenkit, akik fontosak számunkra, hogy lehetetlen összegeket fizetünk ki egy jó üveg borért vagy egy ruhadarabért, egy autóért, egy olyan mobiltelefonért, aminek a funkciói közül csak hármat használunk rendszeresen, hogy azért lekiabáljuk a gyereket, mert összefagyizta a pólóját, hogy elmondhatlan titkokat őrzünk, mégis szeretnek bennünket odafenn. Hidd el, az égieknek sem könnyű!
De ha kínokra és fájdalmakra születtünk csupán, akkor mit kell érezzek olyankor, ha este még bemegyek az alvó gyerekemhez, és motyog valamit álmában míg óvatosan kirángatom alóla a játékát, és bár beleizzadt a pizsamájába, olyan édes az illata így is, hogy bármelyik drága parfümöm lecserélném vele. Mit kell érezzek akkor, ha végre tökéletesre sül a süteményem az új tepsiben? Ha az orvos a vizsgálat után azt mondja, hogy nincs semmi komoly. Ha tényleg nincs semmi baj, és én valóban fantasztikusan érzem magam a bőrömben, sőt szabályosan boldog vagyok! Akkor azért fekete pontot kapok vagy ezeket az alkalmakat nem számítják fel?
Nem sok válasszal szolgáltam nektek annyi biztos. Persze előre láttam, hogy nem fogok Szókratész, Platón, Arisztotelész, Kant vagy a Biblia után valami újabb elméletet kifundálni. Akkor valószínűleg nem ebben a kis blogban terjeszteném a filozófiámat. Annyit mégis el szeretnék mondani - reménykedvén, hogy egy kicsit segít -, ha néha magadnak is felteszed ezeket a kérdéseket. Szerintem, érezzük magunkat nagyszerűen! Bármikor, amikor megadatik a pillanat. Így is biztosan lesz elég piros pont a listánkon.
