Barátnők egymásközt

Az alábbi beszélgetés részvevői is csupán képzeletbeli személyek.

Két barátnő fut össze egy könnyű vacsorára egy kis vendéglőben.

Kata: Szia, Ili! Sokat vártál?
Ili: Nem, csak egy olyan öt percet. Éhes vagy, eszünk?
Kata: Együnk valamit, nem ebédeltem.
Ili: Hogy hogy nem ebédeltél, annyi munkád volt?
Kata: Kiugrottam a városba, hátha találok valami leértékelt csizmát. De nem volt semmi jó.
Ili: Én vettem egyet a hétvégén. A harmadik pár, de ez olyan hótaposó féle szánkózáshoz. Ilyenem még nem volt. Fagyott le a lábam a múlt szombaton a Kékesen. Ti mit csináltatok hétvégén?
Kata: Csak moziban voltunk. Anyósoméknál aludtak a kicsik szombat este. Az egészben a legjobb a vasárnap reggeli ejtőzés az ágyban. Így is felkelünk korábban, de legalább nem kell azonnal nekiindulni a napnak. A mozi csak tűrhető volt, de ezen már nem is csodálkozunk. Nincs egy valamire való film mostanában. Csak ok a kimozdulásra. Nem nagyon tudjuk, mi mást lehetne csinálni a városban. Több időt kéne rászánnom, hogy megtervezzem a hétvégi programot, de arra is lusta vagyok.
Ili: Úgy irigyellek, hogy ilyen közel vannak anyósodék. Még is van valaki, akire nyugodt szívvel rábízhatod a gyerekeket. Jó a pótmamánk, de egyrészt drága, másrészt haza kell furikázzuk miután hazaértünk. Már semmink nem kívánja az utaztatást éjszaka. Kértük, hogy aludjon nálunk, de nem akar. Megértem. Én sem akarnék néha nálunk aludni.
Kata: Hogy érted? A gyerekek miatt?
Ili: Nem. Nem igazán ő miattuk.
Kata: Hát akkor? Dénes miatt? Horkol?
Ili: Horkol, de azt lassan megszokom. Á, hagyjuk. Nem érdekes.
Kata: Nem látszol túl heppinek. Ha nem akarod ne mond el, de ha mégis, akkor ne kéresd magad. Szívesen meghallgatnám.
Ili: Nem tudom, hogy mit szólnál hozzá. Nem akarom, hogy elítélj és lehet, hogy félre értenéd.
Kata: Ez nem túl hízelgő rám nézve. Akkor csak a vásárlás témát bízod rám?
Ili: Nem, ne mondj már ilyeneket! De veled valahogy minden annyira rendben van. Velem meg most egy kicsit fejetetejére állt a világ. El kell ezt először magamban rendezzem.
Kata: Ahogy akarod. Rendezd. Mesélj a hócsizmádról!
Ili: A fenébe! Nem akarom, hogy haragudj rám.
Kata: Akkor fogok haragudni, ha ezek után nem mondod el, hogy mi bajod. Már hasogat az oldalam a kíváncsiságtól. Ki vagyok én, hogy feletted ítélkezzem?
Ili: Még kérünk egy pár percet. Bele se néztünk a menübe. Van ez a pasas...
Kata: Tudtam! Éreztem! Lehet látni rajtad.
Ili: Még csak az hiányozna! Tényleg? Mit?
Kata: Hát, csak olyan összeszedetlen vagy. Nem tudom. Zaklatott, izgatott.
Ili: Fogalmad sincs, micsoda erőfeszítésembe kerül normálisnak látszanom. Ne mond, hogy hiába erőlködöm. Csak azért mondod, mert elmondtam. Szerintem, otthon nem vesznek észre rajtam semmit.
Kata: Kolléga? Ismerem? Találkoztatok már?
Ili: Csak látásból. De jobb, ha nem tudod, hogy kiről van szó. Nem történt semmi. Csak megjegyzéseket tesz, én meg már nem tudok másra gondolni. Nem vagyok bele szerelmes. Csak összezavarodtam egy kicsit.
Kata: Nagyjából mindig így kezdődik. Dénes nem vett észre semmit? Ugye nem mondtad el neki?
Ili: Arra is gondoltam, hogy megbeszélem vele.
Kata: Na az lenne még csak nagy butaság. Nincs semmi komolyról szó, igaz? Akkor minek idegesítenéd ezzel?
Ili: Nem. Semmi komoly. Hogyan is? Szeretem Ádámot, tudod. Nincs vele semmi gond. Meg a gyerekek.., meg minden...Csak nem tudok aludni.
Kata: Tudom.
Ili: Dehogy tudod. Veled ilyen sose történne meg. Ti ketten Tamással olyanok vagytok, mint két turbékoló galamb.
Kata: Hát igen, és mégis...
Ili: Ugyan már! Fogalmad sincs. Most biztos megvan a véleményed rólam.
Kata: Neked nincs fogalmad. Ha nem állandóan csak a vásárlásainkat beszéltük volna meg, akkor most nem mondanád ezt.
Ili: Úgy se hinném el. Csak azért mondod, hogy támogass. Nagyon rendes tőled, de igazán nem kell. Majd megoldom.
Kata: Ili, ébredj már fel! Te vagy a Csipkerózsika, nem én. Sosem kérdezted, sosem vetted észre. Miért beszéltem volna róla?
Ili: Hát hogy kibeszélhesd, hogy megszabadulj a nagy titkodtól, mit tudom én. Akkor most elmondod?
Kata: El, ha te is.
Ili: Persze. Ez nem lehet, ezt most csak álmodom.
Kata: Nem, Ilikém, nem álmodsz. Most az egyszer nem. Esküszöl, hogy nem árulod el senkinek? Még akkor sem, ha már nem leszünk barátnők és utáljuk egymást, mint a bűnt?
Ili: Esküszöm. Te is? Figyelj, ez nagyon gyerekesen hangzik.
Kata: Az lehet, és mégsem az. Tudod, mi a gyerekes? Állandóan csak a csizmáinkról beszélgetni. Na mesélj!
Ili: Akkor neked már van tapasztalatod, hogy vészelted át?
Kata: Van. Túl lehet élni. Sőt, még javíthat is a dolgokon. Mondd már!
Ili: Kezdd el te! A tiéd történt először.
Kata: Oké. Nagyjából észre se vettük egymást eleinte, nem is köszöntünk...

Két órával később:

Ili: Lehet látni, hogy sírtam?
Kata: Nem igazán. És rajtam?
Ili: Rajtad sem, csak elmázoltad egy kicsit a szemfestéked. Van tükröd?
Kata: Nincs, de neked biztos. Ezért vagy a barátnőm! Mindenben lehet rád számítani.
Ili: Tessék. Na menjünk. Azt sem tudják otthon, hogy mi történt velünk.
Kata: Mit főzöl holnap. Nincs semmi ötletem.
Ili: Sima pörkölt lesz. Dénes imádja. Minden héten legalább egyszer azt főzök.
Kata: Tamás nincs oda érte, de néha túléli. Csirke?
Ili: Disznó. Galuskával.
Kata: A galuskához nincs türelmem, főzök hozzá tésztát.
Ili: Vigyázz magadra! Majd hívlak!
Kata: Puszi!

A hóangyal

Az alábbi történet a képzelet szüleménye. Ha bárki magára ismer benne, az a vélelten játéka csupán. Véletlenek pedig nincsenek...


Tíz centis hó esett az éjszaka. Hunyorogva nézett ki az ablakon. A nagy fehérség elvakította a szemét. A harmadikról egész messze el lehetett látni. Mennyivel szebb így a város. A szürkeséget, a hepehupákat, a rendetlenséget mind beborítja a fehérség. Meg sem érdemli ezt a gyönyörűséget. Nagyot sóhajtott. Mennyi izgalommal töltötte el a hó annak idején. Ma mintha csak még fáradtabb lenne tőle. Egy-két óra és csupa sár lesz a járda. Amint belép a házba, le kell majd rángassa magáról a csizmáját, hogy a kikészített felmosó rongyra tehesse. Aztán a kabátjából kibújva lemossa a csizmákat a fürdőszobában. Utána rögtön a mosdókagylót is leöblíti, mert az meg a csizmáktól lesz sáros.

Pedig még ki sem lépett a házból. Ott áll pizsamában az ablak előtt és összehúzott szemmel mereng a közeli dombokra. Alig kivehetőek a kontúrok. Szinte egybemosódnak az éggel. Pedig nincsenek is olyan messze. Egyszer kibiciklizett oda egy nyáron. Talán csak egy pár éve volt. Arra sem emlékszik, hogy ki volt vele. Barátok? A húgáék? Legalább három-négy fiú és lány. Mintha jól érezték volna magukat. Mennyi lehet? Olyan öt-hat km. Vagy még annyi sem. Ott vannak szánkópályák. Annyit szánkózott gyerekkorában a húgával és a szomszéd fiúkkal. Az utcán is lehetett játszani. Sötétedés utánig kinn maradtak. Csak azt vették észre, hogy alig látnak. Folyton egymásnak mentek a szánkókkal, meg felborultak. Hogy nem törték magukat össze? A gyerekekre angyalok vigyáznak. Vajon mi történik velük később? Miért hagynak aztán cserben?

De jó lenne megint szánkózni menni! Sötétedésig. Angyalok nélkül persze biztos veszélyesebb, de ha egy gyerekkel menne... Kiviszi Editkét szánkózni! Miért is ne? Ottó is jöhet velük, ha akar, de biztosan nem fog akarni. Ha nem az ő haverjairól van szó, vagy pénzről vagy valami sznob dologról, akkor úgy sem talál benne semmi vonzót. A gyerektől meg csak csupa hó és sár lesz az autó. Letesz a lába alá valami neylont, hogy ne kelljen egész hétvégén ezt hallgassa. Remélem, nem akar majd jönni. Mit nem adna ma néhány óráért nélküle? Egyedül a kicsivel és az angyalkájával. Nem gondolni semmire, csak válaszolgatni Editke kérdéseire. Annyit kérdez, mindent tudni akar. Mindenre kíváncsi. Néha olyan nehéz az igazat válaszolni. De mindig meg lehet találni a módját, hogy ne legyen olyan ijesztő. Az a legizgalmasabb része. Olyan válaszokat improvizálni neki, ami azért igaz, de a félelmetes részek nincsenek kidomborítva. Úgy is lesz ideje rájönni. Jól jönne mára egy angyalka is. Csak egy napra vagy legalább néhány órára, hogy ne érezze magát ennyire bizonytalannak. A gyerekek annyira magabiztosak.

Egyedül reggelizett. Ottó már a ház előtti garázsban motoszkált. Azt sem tudta, mikor kelt fel és ment ki a házból. Szeretett egyedül enni. Nem kellett rögtön felugrania, ha befejezte a pirítóst, hogy leszedje az asztalt. Legalább még tíz percet üldögélhetett a morzsás asztal mellett a meleg teásbögréjét szorongatva és ábrándozott. Amint a férfi belépett olyan feszült lett a levegő. Mintha a morzsák is táncolni kezdtek volna az asztalon, hogy észrevehetőbbek legyenek. Mit csinálsz? Unatkozol? Nem. Reggeliztem. Kész vagy? Igen. Te nem eszel? Nem, levittem egy szendvicset magammal. Az jó. Tiszta morzsa a széked alatt a padló. Mindjárt feltakarítom. Felhívom Évát. Elvinném Editkét szánkózni. Már olvad, nincs értelme kimenni, csupa sár lesz minden. Csak egy órára, majd teszek a lába alá valamit. Remek.

Éva nagyon hálás volt, hogy megszabadulhat Editkétől legalább két órára. Ebédelj utána nálunk. Nekem már az is élmény, ha egyedül főzhetek. Nem tudom, inkább nem. Hazamegyek, hátha csinálunk valamit délután. Majd ülsz a hideg garázsban egy szendviccsel. Egyél itt. Majd meglátom.

Editke ugrált az örömtől, hogy szánkózni mennek. Már ezért megérte. Látni a lelkesedését. Semmi félelemérzete nincs. Nem volt benne biztos, hogy megtalálja a szánkópályát, de majd megkérdez valakit odafelé. Az út mellett hosszan sorakoztak az autók, nem lehetett eltéveszteni. Sokan voltak. Ettől ideges lett egy kicsit. Mi lesz, ha mégis baja lesz a gyereknek. Majd a szélén mennek, lassan és végig lenn lesz a lába. Ki tudja, mikor szánkózott utoljára. Editke össze-vissza futkározott, és folyton rá akart ülni a szánkóra dombnak felfelé menet. Nem bírlak felhúzni, ne szaladgálj, elesel, elütnek a szánkók. Fogd a kezem, vagy legalább segíts húzni a szánkót. Ne bukfencezz, belemegy a nyakadba a hó és még megfázol nekem. Anya meg jó mérges lesz rám.

Két férfi húzta mellettük felfelé a szánkókat. Mindkettőn egy-egy csomag gyerek. A mamák a domb tetején beszélgettek. A gyerekek az apjukat hajtották, hogy megnyerjék a versenyt. Mikor felértek, az apák is nyeregbe szálltak és megindultak lefelé. Túlságosan gyorsan mennek. Fel fognak borulni és még rá is esnek a kicsikre. De az apák még a lábukkal is hajtották magukat, hogy előnyhöz jussanak. Aztán persze a két szánkó egymásnak rohant és szerte-széjjel repültek az utasok. A mamák tovább beszélgettek. A szerencsétlenül járt szánkózók végignyúltak a havon és úgy nevettek, hogy visszhangzott tőle a domb. Mindenkinek mosolyognia kellett, ahogy nézte őket.

Hirtelen körbenézett és nem látta Editkét. Tessék, még abból is bajom lesz, ha a mások örömét kilesem. Hová tűnt ez a gyerek? Egy pillanatra vettem le csak róla a szemem. Editke! Editke! Itt vagyok! Gyere, nézd meg mit csináltam! Hóangyal! Szép? Én csináltam. Tudod, hogy kell? Megmutassam? A kislány hanyattdőlt a sima hóban és ki-be csukogatta a karjait és a lábacskáit. Ez a tiéd lesz, jó? Tetszik? Igen, nagyon szép. Köszönöm. Honnan tudtad, hogy épp egy ilyen angyalkát akartam magamnak? Csak úgy. Tudtam.

A gyerek csizmája alatt hatalmas tócsa gyűlt össsze. Elfelejtkezett a neylonról. A nyakából is jégdarabokat szedett ki Éva, mikor hazaérkeztek. Itt ebédelsz? Igen. Miért nem maradsz egy kicsit? Dolgom van. Össze kell rámolnom egy kicsit.

A ház üres volt, a hűtőn cédula: A garázsban vagyok. A szekrény aljából előszedte a sporttáskáját és az egyik bőröndöt. A többi cuccot a ruháskosárban hordta le a kocsiba. Épp kész volt, mikor belépett. Mit csinálsz? Hazaköltözöm. Viccelsz? Nem. Ezt nem egyedül ötlötted ki. Van valakid? Igen. Van egy hóangyalom. Te megőrültél. Lehet, de abba is megőrülnék, ha maradnék. Beszéljük meg. Majd egyszer, máskor. Most mennem kell. Már így is késésben vagyok. Miről maradsz le, randid van? Igen. Magammal.