Zsófi imája

A templom hosszú ablakain keresztül úgy dőlt be a fény, hogy Zsófi már kezdte azt hinni, valami jelenség készülődik a nyomában. Kizárólag annak a néhány embernek, akik ezen a közönséges márciusi vasárnap reggelen valami földönkívüli hívásnak eleget téve itt ültek a padokban ájtatos némaságban és várták, hogy a tiszteletes felsuhogjon a fehér lépcsőkön a szószékre és áldásra emelje a kezét. A lány már el is képzelte, ahogy Sándor felemeli a barna fejét a karzaton, Zsófira szegezi és többé le sem veszi róla. Közben az énekkar soha nem hallott szintóniában dicsőítő zsoltárokat énekel és a két fiatal lassan elindul egymás felé.

Ám a csoda elmaradt. Hiába táncolta körbe az sok fény a lány sápadt ábrázatát, Sándor úgy horgasztotta a fejét az összekulcsolt két kezére, mintha attól félne, a következő pillanatban a föld is elnyeli, nem csak az öreg orgona hangja. Simára olajozott haja az arcába lógott, minta éppen Zsófitól védelmezte volna az ábrándos kék szemét. Miért pazarolta a sors erre a férfire azt a sok színt és hagyta a magafajta fiatal lányt szürkén tengődni az asszonyok padjában, mikor ott lenne a helye a keresztpadban a többi fiatal között?

Pedig azon a reggelen a kora tavaszi nap sem vallott szégyent, és Zsófi végre az ormótlan kabátja nélkül lépett ki a kapun. A szomszéd méhész is odaköszönt rá, pedig az már alig látott, vagy csak azt vette észre, amit látni akart. Mégis hiábavalónak érezte a sok vasárnapi holmit, a selyem harisnyát, ami minden lépésnél egyre lejjebb csúszott a térdén, és az új cipőt, ami a Molnárékig átformálta a sarkát, ha Sándor fejéből képtelen volt kitörölni egy katolikus lány nevét. De nem csak Zsófi volt ellene Sándor hóbortos érzelmeinek, hanem mindkét gyülekezet, legfőképpen a katolikus.

Sándor az alvég egyik sarki vájogházában jött világra. Az apja nappal a földdeken dolgozott, este meg hegedűlt a helyi néptáncegyüttesben. Akkor is a vonójáért nyúlt, amikor kiszóltak a hátsó szobából, hogy egészséges, erős fia született. Hat évesen a gyerek már vonszolta az apja nagy hegedűjét maga után. Tízévesen végre saját hangszert kapott és hamarosan bevették az ifjúsági zenekarba. Az együttes minden szombaton fellépett valamelyik kultúrházban, vagy lakodalmon, de még temetésen is zenéltek, ha az elhúnytnak az volt az utolsó kívánsága. A fiúnak jól jött a pénz a fellépésekért, de méginkább kedvelte, ha katolikus lakodalomba hívták, ahol a táncolók között előbb vagy utóbb megjelent a szép Tankó Ibolya. A tánc végeztével együtt sétáltak haza a lány frissen vakolt téglaházáig.

Egy vasárnap Sándor csak késő reggelre ért haza, ahol az anyja szemlesütve várta, aztán meg szó nélkül fogta a belinerjét és elindult a templomba. Másodikat sem csendítettek, de úgy igyekezett, hogy mire a katolikusok kifelé jönnek a miséről, addigra ő ne legyen az utcán. Zsófiék rendesen két sorral ültek a Sándor anyja mögötti padban, s amikor beléptek a templomba, az már úgy mélyedt a zsoltáros könyvébe, mintha most látta volna életében először. Zsófi ösztönösen feltekintett a karzatra, de a fiú ezúttal nem volt ott. Számtalan vasárnap prédikálhatott a tiszteletes vigasztalódásról, türelemről, azt az üres helyet csak nem tudta teleprédikálni Sándorral.

Egy péntek este Zsófiék disznótorba voltak hivatalosak a Juhosékhoz. Juhosné, a keresztanyja, fürge mozgású, kerek asszony volt, akinek a lépésénél csak a nyelve pörgött gyorsabban, bár saját elmondása szerint a szájára nem vett volna senkit, akiről nem tudott egészen bizonyosat. Ezúttal azonban olyan hírrel szolgált az asztaltársaságnak, amitől Zsófinak a lélekzete is majdnem elállt, s most az egyszer nem bánta, hogy háromszor hallotta ugyanazt a történetet három különféle forrásból.

A faluban ugyanis az járta, hogy a Tankó lánynak elmaradt a havija. Még az anyjának sem árulta el, csak egy nap felmászott a padlásra és onnan ugrált a fészer keményre döngölt földjére, hogy megszabaduljon a terhétől. Ha a bokáját el nem töri, ki tudja, mi egyéb kárt tesz magában a szerencsétlen. Gyerek ugyan nem volt benne, de az orvos segédje, aki jóban volt a kis Tóthékkal, csak nem állta meg, hogy még aznap este el ne beszélje a pápista lány balszerencséjét. Sándor még aznap este megjelent nála a hegedűjével, de Ibolya egyszeriben kiadta az útját, mondván hogy úgy sem kellett volna neki egy ilyen mihaszna muzsikus, akinek a nótázáson kívül másutt sem jár az esze.

Már a második versszakát énekelte a gyülekezet a záró éneknek, s a népek szép rendben megindultak kifelé a padsorokból. Zsófi is menni készült, imára kulcsolta a kezét, de csak nem állhatta meg, hogy elébb fel ne nézzen a karzatra. “Add, édes jó Uram, hogy egy nap a szeme is kinyíljon ennek a fiúnak, ne csak a füle, s lássa végre, hogy olyan ház alatt muzsikál, ahol nem értik a hegedűszót. Add még azt is, ha belefér, hogy én meg olyan udvarlót találjak, akiknek a kedvéért érdemes a sarkamat ilyen keservesen feltörni, s ezt a bánatos harisnyát a térdemen hurcolni végig a falun, mert ha én most a Molnárékhoz bemegyek, ez a harisnya velem haza már nem jön. Ámen.”

Több mint húsz év telt azóta. Zsófi idős anyjával a hatodik padsorban ült és Sándort nézte a karzaton. A férfi nagyot bólintott felé és ő visszamosolygott. Évről évre látta a nagyobb ünnepeken, amikor Zsófi hazalátogatott Pestről a családdal. Tudta róla, hogy két kékszemű fia született, s hogy a felesége szívesen maradt otthon vasárnap délelőttönként. Zsófi összekulcsolta a kezét és majdnem felnevetett, hát mégis csak csoda történt azon a márciusi vasárnapon a szadai református templomban.