Már egy hete is lehetett. Ütemesen gyalogoltam hazafelé a szokások esti sétámból. A fülemben Eros Ramazotti bizonygatta, hogy hiányzom neki, amit ezen a korán sötétedő melankólikus napom el is hittem. Pusztán azért, hogy ne érezzem magam olyan egyedül az utca két oldalán barátságtalan árnyakat vető fák között haladva. Mondtam már, hogy fenyves mocsárnak fordítható az utcánk neve? Nagyon egyszerű a magyarázat. Rengeteg erre a fenyő és az erdő nagy része ezen a helyen teljesen elmocsarasodott. Tükörsima vízben álldogállnak, vagy éppen dűlöngélnek a fák. Vadregényes, olykor kísérteties látvány, de mocsárvidékből is több fajta van. Ez egy erdőrész. Árnyékos és komor. Ipswich egyébként híres a hatalmas kiterjedésű mocsaras-lápos tengerpartjáról, amelyek többnyire természetvédelmi területek a madárviláguknak köszönhetően. Én a magam részéről ezeknek vagyok a szerelmese. Élvezem, ahogy a szemem kinyújtózik a végtelen távolság látványán. A sás között ide-oda folyócskák kanyarognak, amelyek dagálykor egészen felduzzadnak - ilyenkor kap mindenki a kenujához vagy a kajakjához - apálykor pedig elhitetik velünk, hogy a kiszáradás szélén állnak. Csak a földből ki-be mászkáló rákokból gyanítja az ember, hogy néhány óra múlva ismét tengervíz lepi el a medret. A mi utcánk mocsarasa viszont édes talajvíz, ezért nem az apály-dagály szabályozza a méretét, hanem az eső. Úgy ácsorognak benne a fák, mintha arra várnának, hogy valaki visszavarázsolja őket hét törpévé. Szinte érinteni lehet a tájban az időt, a dermedt csendet, a várakozást egy szisszenésre, egy puha csobbanásra. A szél néha beveti magát a fekete árnyékok közé, hancúrozik velük egyet, aztán mintha megijedne a saját hangjától, kiszalad az utcára magával sodorva az állóvíz sűrű illatát. És mégsem riasztó, nem barátságtalan. Inkább földön túli, vagy éppen nagyon is földi, de még abból a korból, amikor dinoszaurouszok éltek itt helyettünk. S ha Eros tudná, hogy éppen hol vall szerelmet egy magyar nőnek a mocsár közepén, maga sem hinné el.
Két napon keresztül esett. Az utca két oldalát vészjóslóan markolássza a víz. Szinte attól félek, hogy ha erősen az út szélére húzódóm, egyszerűen felborul velem. Jobb, ha én is beszerzek egy pár "pocsolyacsizmát", ahogy itt nevezik a gumicsizmát. A fiúknak kellett bevinni az iskolába azokra az alkalmakra, ha vizságlódni, tanulmányozni mennek a rengetegbe. Már egész megbánom, hogy ilyen későn indultam neki a sétának. Autó is alig jár ilyenkor. Majd egy óra múlva kezdenek hazafelé csordogálni a munkából az utca végén lakók. Aztán hirtelen felnézek és egy kisebb kutyanagyságú fekete árnyékot látok keresztben gyalogolni át az úton. Lelassítok, de nem állok meg. Végre ki tudom venni, hogy milyen lénynek kell elsőbbséget adnom, bár én közelítek jobbról. Húzza a hatalmas farkát maga után. Kicsit oldalra fordítja a fejét, hogy megnézzen magának, de valójában fütyül rám. Egyszerűen át akar jutni a túloldalra, hogy egy puha fejessel elmerüljön a fekete vízben. Addigra már egészen közel vagyok, még nézhetem, ahogy tovább siklik a vízben, aztán egy szempillantás alatt eltűnik a víz alatt.
Csak állok ott hitetlenkedve. Egy igazi, kifejlett hód! Szinte történelminek érzem a pillanatot, még ha egy egyszerű kis állatról is van szó. Azt azért nem gondolom, hogy majdan blogbejegyzés is születik az élményből, de hamarosan rá kell jönnöm, hogy minden más, ami mostanában történt velem annyira hétköznapi, annyira szokványos, hogy bármely Csehov-hős térden állva könyörögne, hogy velem teázhasson. És hiába ismételgeti nekem Eros, hogy folyton rám gondol, én azért csak tudom, hogy nagyon jól el van nélkülem, főleg ha tudná, hogy néha akkorának érzem magam, mint egy gombostű feje. S akkor fogja magát ez a kis szürke állat és átsétál előttem az utcán, mint József Attila kedvese. Elnézést, csak beugrott a vers, hát persze, hogy az egy gyönyörű vékony bokájú hölgyemény volt, nem pedig egy szőrös kis rágcsáló, de én is majdnem olyan emelkedett hangulatba kerültem tőle, mint a költő a szerelmesétől. Ez az én hódom! Hát hinnéd, hogy tényleg ott munkálkodnak a vadonban?
Max projektjéhez kellett anyagot gyűjtenünk az előző hétvégén. Az Ipswich folyóról készült a munka. Gyönyörű vasárnap reggel volt, s mi négyen kenut béreltünk. A lapátosaink jóvoltából bejártuk a folyó egy részének minden zegét-zugát. Én fotóztam, Max videózott. A fenti képek zöme itt készült, csak rá kell kattintani a Flickr sávra és továbblapozni a képeken. Az Ipswich folyó majdnem 70 kilométert tesz meg, öt városkán keresztül, hogy aztán Ipswich-ben, a mi városunkban, beleszaladjon a tengerbe. Mi ebből csupán öt-hat kilométert utaztunk be, viszont volt Kék Gém (az egyik képen jól látható), vadkacsák, teknősök és persze farakások, gátak, amiket hód épített, hogy abban portyázzon és fészkeljen. De igazi hódot sajnos nem láttunk. Nem szeret kérkedni a tehetségével, feleslegen mutogatni magát a kíváncsi turistáknak.
S most itt vonult át az utcánkon, hogy elhiggyem mégis, nem csak színes tankönyvekben létezik. Alig észrevehetően felém fordította a fejét, hogy türelemre intsen. Ez az ő otthona, várjak a soromra. Eros kitartóan zümmögött a nyakamon lógó fülhallgatóból, s én úgy álltam az utca szélén a vizet kutatva, mint egy szobor. Nem nagy dolog, csak egy hód, de aznapra nagyon kellett, hogy érezzem a talajt a lábam alatt.
