2009. július 21., kedd

Anyám kakasa


Ülök a gépen. A fejem zúg, a hátsóm sajog, a lábaim zsibbadnak. Minden rezdülésnél elmormolok egy Miatyánkot. Már úgy ismerem a motor hangját, mint otthon a hűtőszekrény zúgását. Becsukom a szemem és azt képzelem, hogy a vonaton ülök Veresegyház és Őrbottyán között. Ütemesen zakatol velem a kocsi és minden porcikámban érzem a várakozás izgalmát. Még két megálló és a kert végén vár rám az unokahúgom. A kert végén van ugyanis az állomás. Kívülről fújja a menetrendet. A munkanapikat és a hétvégit is. Ma vasárnap van. A szombat esti buli lesz a téma. Megint elrepül a délután. Úgy válunk eggyé a kisszobában a kanapéval mi ketten, mint két viaszbábu. Kinézünk az ablakon. Szürkül. Ideje készülődni a hatos vonathoz. Hirtelen kinyitom a szemem. Ezt a részt most inkább kihagyom. Még nem akarok hazaindulni. Ott kuporognék az ágyon vele az idők végezetéig teljesen elveszetten tinédzseréletünk öntudatlanságában. Aztán mégis menni kell. Anyám hangját hallom a konyha felől. "Igyekezz, Ági, lekéssük a vonatot!" Bárcsak lekéshetnénk...Abból is csak baj lenne. Akkor amiatt kötne belénk. Meginog velem a gép és egy pillanatra kinyitom a szemem. Miért éreztem mégis késztetést az utolsó előtti napon, hogy kimenjek a temetőbe? Miért kell, hogy megbékéljek vele ennyi év után? Miért kérem tőle most, hogy próbáljon megérteni, amikor sosem értettük meg egymást? Mit foghat fel az új életemből, amikor a régiről sem tudott semmit? És miért kell most is, hogy anyám ott álljon mellettem és vigyázzon rám, amikor megérintem a fejfát. Még mindig félek tőle. Milyen kár, hogy csupán ez az egy érzés maradt iránta. És mégis itthon vagyok. Lassan ballagunk vissza az autóhoz. Mama még mindig sántít egy kicsit. Pedig a műtét óta sokkal jobban van. Mindketten a hátunk mögött összekulcsolt kézzel járunk. Milyen furcsa, hogy csak most vettem észre. Vajon én is sántítani fogok, ha annyi idős leszek, mint ő? Fáradt az arca, de nem szomorú. Itthon a lánya, az unokái. Reggel lábujjhegyen megy ki a konyhába, hogy a tyúkokat kiengedje és egy darabig elüldögél a teraszon csendben. Csak amíg fel nem ébredünk. Azt tervezi, hogy mit főzzön ebédre. Ahhoz húst kell kivenni a mélyhűtőből. Reggeltől estig csak egy dolgon jár az esze, hogy hogyan tud örömet szerezni nekünk. Lehet, hogy csak hatvan felett képes az anyai elme ismét olyan odaadással szolgálni a gyerekeit, mint kismama korában, amikor annyira belefeledkezik az anyaságba, hogy az egész napot pizsamában tölti a négy fal között és ragyogó arccal fogadja a férjét haza, mert a gyermek megint jót evett, és nagyot aludt és aznap megpróbált a jobb oldalára fordulni? Kell ennél több egy kismamának, kell ennél több egy nagymamának? "Ti csak menjetek, én elmosogatok. Bárcsak egy életen keresztül mosogathatnék rátok..." Megremeg a gép és én gyorsan összekulcsolom a kezem. Négy kontinenst jártam be repülőgéppel a gyerekeim születése előtt. Egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy bármi történhet velem utazás közben. Most itt ül mellettem a két kis fejecske és kimerülten bámulják a képernyőt. Bennem pedig annyi félelem munkálkodik, amennyi egy trópusokon veszett harculó alakulatnak is a becsületére válna. Feszülten figyelem, hogy a kapitány bekapcsolja-e a biztonsági öv lámpát. Nem kapcsolja be. Ez jó jel. Ő legalább tisztában van a körülményekkel. Az utasoknak marad a remény, hogy nyolc ezer méter magasban tart a súlyos vasmadár, s mire vége a filmnek, már a föld nyugati féltekéjén járunk. "Te miért utazol?", kérdeztem a barátnőmet egy nap. "Kényszerből.", válaszolta. "Miféle kényszerből? Ki kényszerít?", kérdeztem vissza. "Mit tehetnék mást? Valamiféle belső kényszer.Csak jönnöm kell még.", válaszolta ő. "És nekem miért kell mennem?", kérdezem magamtól. Reggel kinyitom a szemem. Ez volt a szülői szoba. Hosszú ideig aludtam apám és anyám között. Sűrűn ébredtem jéghidegre dermedt lábakkal a két paplan között. Anyám képes volt egy fél órán keresztül melengetni őket a kezével. Most is a kakasa hangjára ébredtem. Torka szakadtjából kiabál a hátsó kertben. A galambok visszabúgnak a maguk sztoikus módján. Ismerősek a hangok. Őskövületszerű arcok bólintanak felém a Tesco-ban. Tudom, hogy mire gondolnak, tudom, hogy mit fognak ebédelni, mit csinálnak majd délután. Tudom, hogy hogyan van berendezve a házuk. Hogy hová mennek egy hétre nyaralni. Hogy mitől fáj a fejük, a hátuk, a szívük. Ismerem őket. Csak a nevük nem jut az eszembe. Megcsörren a telefonom. "Itthon vagy?" "Itthon." "Találkozunk?" "Azért jöttem." S a talákozásoknak se vége se hossza. S én hálás vagyok minden percért, amit rám szánnak a rokonok, a barátok, az ismerősök. Jó erősen becsomagolom őket, hogy kitartsanak egy darabig. Nagy szükség lesz rájuk, ha megint ott állok majd a tömegben a sok idegen arc között, s mégsem lesz karnyújtásnyira senki, aki végigzötyögte a Gödöllő - Budapest járatot a HÉV-vel, s megérti, hogy milyen jó megérkezni a Szabadság térre és leszállni végre. Megremeg a gép és nincs más, amibe hirtelen megkapaszkodhatnék, csak a magam mögött hagyott könnyek, az ölelések, a sóhajtások, a jókívánságok.

Végre elállt az eső. A madarak megint csicseregni kezdenek, még mindig ismeretlenül. A kakas hallgat a szomszéd farmon. Menetrendszerint csak reggel kukorékol. Nem ordibálja rekedtre a hangját, mint anyám kakasa, amiért naponta ötször terveztük, hogy pörköltet főzünk belőle. El kell ismerni, olyan szenvedélyesen, olyan őszintén kiabált a tyúkjai felett, hogy csak nagyon kevesen mertek a közelébe menni.

Otthon voltam! Nagyon jó volt otthon lenni! Nagyon hiányoznak az otthoniak! De jobb, ha hallkabbra veszem, mert ezek meg képesek itt hamburgert csinálni belőlem.