Úgy volt, hogy a fiú nem kiséri el Irént. Megbeszélte az autókölcsönzővel, hogy a kocsit a los angeles-i repülőtéren hagyja. Ki nem állhatta a búcsúzkodást. Tom este még vacsorát akart neki főzni. Utána sem maradhat sokáig, csomagolnia kell. Már egy hete csomagol. Csak úgy gondolatban, de még egyetlen ruha sem került a bőröndbe. Mintha arra várna, hogy azok maguktól masírozzanak be a táskákba egymás után erőltetett menetben. Mégiscsak el kell kezdenie valamikor.
Másnap délben indul a járata haza. Nem lesz sok ideje. Legalább az elköszönésen túl lesz. Ha jól belegondol, ez lesz az első dolog az életében, amin nem akart túlleni. Még várja a vacsora. Nagyon irigyelte a fiút, hogy van bátorsága ilyen komplikált ételekbe belefogni. Látszott rajta, hogy ínyenc. Szeretett enni, de még inkább szerette a készülődést a főzéshez, a lépések megtervezését, a hozzávalók elrendezését az asztalon. Ahogy megtapogatta a zöldségeket, egyenként az orrához emelte őket, behúnyta a szemét és belejük szippantott. Talán a régen elhagyott hazája jutott róla az eszébe, talán az érzékeiben még ott élt egy misztikus világ ültetvényeinek, folyópartjainak, utcai árusainak illatával telve. Négy éves volt csupán, amikor a szülei az Egyesült Államokba emigráltak maguk mögött hagyva a házat, amelyben négy generáció élt szigorú hierachiai rendben. Jól értette az anyanyelvét és egyszerű mondatokat is képes volt faricskálni, de angolul gondolkodott. Elbűvölte, hogy Irén számos idegen szófordulatot használt, amitől a beszéde színesebbé, gazdagabbá, őszintébbé vált. Úgy érezte, hogy a magyar lányban találta meg a megbékélést a saját idegenségével, de egy sokkal ártatlanabb, rokonszenvesebb formában, mint ahogyan azt önmaga képes volt elfogadni. Mégsem könyörgött neki, hogy maradjon, hogy mondjon nemet a családjának, a vőlegényének, és helyette segítsen neki otthon lennie ebben a zűrzavaros világban, amelyben az egyetlen bizonyosság talán csak a friss zöldség igéretes illata. Irént azonban várták a távoli országban és azt is tudta, hogy a lányban ezernyi bizonytalanság maradt iránta, az új ország iránt, a hátra hagyott családja iránt. Haza kell utaznia, hogy a lelkiismeretét befoltozza. Épp ez volt olyan ellenállhatatlan benne, hogy mindenkinek meg akart felelni, hogy megrögzötten hitt abban, hogy a saját boldogsága kizárólag mások boldogságán múlik.
Tom egész nap a vacsorára készült. Mintha minden gondolatát, minden érzését, reményét, ragaszkodását igyekezett volna belefőzni egy fogásba. Olyan gonddal válogatta ki a hozzávalókat, olyan ceremóniával rendezte el őket az asztalon, mintha most is a főzőtanfolyam vizsgájára készült volna. Csakhogy ezúttal a jövője múlhat az eredményen. Irén gyomráig akart hatolni szülőhazája régen elfelejtett receptjével. Az angol szavak olyan üresnek, olyan banálisnak tűntek ahhoz, hogy ennek a furcsa lánynak képesek legyenek a fejébe ültetni az üzenetet, hogy szüksége van rá és várni fogja szeptember 15.-én a repülőtéren döntsön bárhogyan.
Irén másnap reggel alig intett búcsút a házigazdáinak máris csöngött a telefon. "Ki szeretnélek vinni a repülőtérre", jelentette ki Tom. A hangja végtelenül nyugodtnak és határozottnak hangzott. A lány gondolkodás nélkül egyezett bele. Enyhén szédült a fáradtságtól és az utazás gondolatától. Ébren töltötte az éjszakát. Hagyta, hogy a vacsora minden molekulája átjárja a belső szerveit, a vérévé váljék és elérje a szívét, a tüdejét, az agyát. Előző este még minden olyan egyszerűnek, annyira világosnak tűnt. A hosszú éjszaka mintha összemosta volna a színeket a fejében. Mint gyerekkorában a rajzórákon, amikor nem volt türelme kivárni, hogy megszáradjon a vízfesték a rajzlapon, s amint ráfestett az alapszínre, kétségbeesve nézte végig, ahogy az új szín könyörtelenül mosódik bele a régibe nem kímélve önmagát sem. Tudta, hogy az álmatlan órák nem segítenek majd megőrizni az előző nap rendjét. Képzeletben véget nem érő vitákba fogott az otthoniakkal. Érvelt, kiabált, kérlelt. Képzeletben sikerült meggyőznie őket arról, hogy vissza kell jönnie, mert egy izgalmasabb, teljesebb, gondtalanabb élet vár itt rá. Képzeletben ismét a Csendes óceán partján ült Tommal és elnéző mosollyal nézték, ahogy a fáradhatatlan hullámok a la jolla-i parttal kötekednek. Képzeletben egyáltalán nem utazott haza.
A gép úgy indult el, mintha kéretné magát. Tétován ráfordult a kifutópályára és egy pillanatra megállt, hogy visszatartsa a lélekzetét, de csak azért, hogy ismét jól teleszívja a tüdejét és minden erejét összeszedve ráfeszüljön az előtte nyújtózkodó aszfaltra. Irén az ülés könyöktámasztóját markolászta és le nem vette a szemét a replőtér épületéről, ami délibábként remegett a forró levegőben a gép jobb oldalán. Egy fiatal férfi ült mellette az ablaknál és zavart pillantásokat vetett a lányra, akinek szemmel láthatóan az útjában volt. "Cseréljük helyet?", kérdezte végre. Irén nemet intett a fejével. Aztán olyan lendülettel kezdett futni velük a gép, hogy az utasok belepréselődtek az ülésbe és Irén számára sem maradt erő visszanézni többé. Az ámokfutás végén aztán hirtelen felkapta őket a szél, mint egy féltő szülő, aki megijed, hogy a nagy rohanásnak rossz vége lesz, s a magasba emeli pihegő gyerekét, hogy magához öleje. A gyermek pedig, aki csak ekkor eszmél rá a veszélyre, vigasztalhatatlan sírásba kezd.
A férfi néhány percig szótlanul ült a zokogó lány mellett. Fogalma sem volt, hogy hogyan csendesíthetné le azt a hömpölygő áradatot, ami újból és újból feltört belőle. Szükség van-e egyáltalán arra, hogy megbékítse, vagy jobb, ha hagyja, hogy a könnyfolyam kimossa belőle az ismeretlen keserűséget. Irént két órán keresztül rázta görcsösen a felismerés. Nem akarta abbahagyni a sírást, nem akart megnyugodni. Hagyni akarta, hogy egészen kimerüljön. "Jobban van?", kérdezte végre a férfi. "Igen, köszönöm.", válaszolta két rándulás között. "Hosszú időre utazik el?", folytatta amaz megkönnyebülten. "Igen, hazautazom. De majd visszajövök. Egyszer."
