Repül az idő

Irigykedve olvasgattam a barátnők bejegyzéseit, amikor az egyikük oldalsávján észrevettem a saját blogom címe alatt, hogy Öt hete. Öt hete nem írtam. Ilyen hosszan még nem maradtam el. Ha most a klisék rabja lennék, azt mondanám, hogy repül az idő. Repül az idő. Mégis csak leírtam és lám-lám, nem zuhant rám a magasságos. Ha visszatekintek erre az öt hétre, akkor más nem igen jut az eszembe ilyen üres szófordulatokon kívül, mert annyira prózaiak a napjaim, hogy író legyen a talpán, aki fordulatos, izgalmas, figyelemfelkeltő fogalmazást tudna belőle szerkeszteni. Előszedhetném Irén történetét, de Irén története gyermekgondozási segélyre ment. Irén ugyanis babát vár. Az első gyermekét, s kezd rájönni, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy észrevette a teszten a kék vonalat, minden, mégegyszer le kell írjam, MINDEN megváltozott az életében. Egyetlen gondolat hálózta be az elméjét. Az anyaság. Még Péterre is másként kezdett nézni. Péter ugyanis egy szempillantás alatt apává változott. Hiába mondták ki az igen-eket egymás szemébe révedve, hiába dokumentálták az együttélésüket, Péter iránti érzésein mit sem változtatott a szeles novemberi szombat délelőtt, és a szerényen csillogó aranykarika a gyűrűs ujján. Ám ennek a kék vonalkának varázsereje volt. S Irénnek be kellett ismernie, hogy a klisékben márpedig ott lapul egy szemernyi igazság, de az is lehet, hogy ennél is több. Az utolsó percig kitartott amellett ugyanis, hogy a dolgok úgy folynak tovább a rendes medrükben, ahogyan ezidág. Nem volt hajlandó meghallgatni a vészjóslatokat, hogy vége a nyugodt éjszakáknak, vége a reggeli lustálkodásoknak az ágyban, az éjszakai dőzsöléseknek, vége a hajnali szerelmeskedéseknek, vége az esztelen vágtáknak a sztrádán, vége az éjszakába nyúló pasziánszozásnak a gépen, vége az operabérletnek, a fehér kabátnak, a reggeli nélküli rohanásnak a munkahelyre, vége az arcátlanul rövid szoknyácskáknak és szemtelenül mély dekoltázsoknak, vége az ünnepi asztaltól való eloldalgásnak, vége a felelőtlen diétáknak, és vége a melltartó nélküli pólóknak. S ha érezte is, hogy a jóslatok lassan mind beteljesülnek, erre ő most nem gondolt, mert mindez már lényegtelenné vált abban a pillanatban, amikor valóság lett belőle. Évek kellettek, hogy Irén ismét eltöprengjen a dolgokon, amelyeknek akkor olyan kurtán vége lett. Mert annyi minden kezdődött, hogy amúgy sem fért volna el benne az aggodalmaskodás a maga után hagyott dolgokért. S Péter nagyszerű apa lett, annak ellenére, hogy rajta alig lehetett ezeket a változásokat észrevenni. Csak egy nő tud egy másik emberért a saját tengelye körül megfordulni és új személyazonossággal kezdeni újra a vasárnap reggelt. A férfiak hősnek születtek. Megvívják a harcukat, de a nap végén szükségük van a bizonyosságra, hogy visszatérnek a tűzhöz, ahol elmesélik majd dicső tetteiket. A nő napról napra vívja a maga jelentéktelennek tűnő csatáit, s aligha lesz mesélni valója, amitől ébren marad a család. S Irén most mégis úgy érzi magát, mint egy királynő, amint egyelőre lapos hasát büszkén tolva maga előtt végiglejt a Szabadság téren. De vajon mennyire szabad egy királynő? S Irén fejében tennivalók és beszerezni valók hosszú listája tekeredik kígyószerűen jobbra-balra. Csengetnek. A telefonba egy régi szerelem hangja szól. "Erre jártam, gondoltam, megkérdezem, mi újság veled", s Irén olyan értetlenül néz az utcai kagylóra a kezében, mintha Picasso állna az ajtóban és azt kérdezné, hogy mikor kezdheti a festést a konyhában. "Hozzád még nem jutott el a hír? Azt hittem, már mindenki tudja." Néhány nap múlva karácsony, s a kismama titokban ajándékokat vásárol meg sem született gyermekének. Új díszek kerülnek a fára, s a várakozás felülmúlhatatlanul növekszik a szívében. Milyen lesz jövőre ilyenkor? Mennyivel tökéletesebb! S Irén behúnyja a szemét és látja magát, látja Pétert, s lát egy aranyhajú kisfiút, aztán lát egy tündérarcú kislányt, s ki tudja, talán egy harmadikat, de az olyan pici, hogy sejteni sem lehet, hogy fiú-e vagy lány, látja a csillogó fát, az ajándékokat színes szalaggal átkötve, s majd szétfeszíti a mellkasát az öröm. Repül az idő. Végre elcsendesülnek az emeleten a fiúk. Lekapcsolgatom a karácsonyi lámpákat az ablakokban. A szemem egy pillanatra megpihen egy színes rajzon. Egy párizsi kórházban kaptam egy ismeretlen fiatal fiútól. A nagymamája szobatársa voltam egy éjszakán keresztül, akivel egy mukkot sem tudtunk egymáshoz szólni, csak hagyta, hogy kapaszkodjam belé egy órán keresztül. Az unoka másnap reggel bátortalanul az ágyamhoz jött és az asztalomra tette a rajzot. "Angyal." Ez volt a címe. De Irénnek ezt még nem kell tudnia, s talán sosem kell tudnia. Irénnek most pihennie kell, s egy pillanatra sem gondolnia semmi rosszra.  Minden a legnagyobb rendben lesz, a karácsonyi kacsa pirosra sül, a halászlé épp csak annyira lesz csípős, amennyire még élvezhető. Lesz beigli és mézes krémes, meggyújtjuk a gyertyákat és hirtelen minden valóban rendben lesz. Nem zavar, hogy az elmúlt öt hetemben egy elárvult drámai pillanat nem volt, hogy úgy gurultak a napok velem, minta egy parányi pötty lennék egy nagy piros labdán. Nem volt idő azon töprengeni, hogy miért vagyok folyton elégedetlen azzal, ami megadatik, hogy miért nem mennek soha simán a dolgok. Nem volt idő rettegni attól, hogy röpül velem az idő. S nem zavar az sem, hogy az egyik klisét írom a másik után, hiszen a Pulitzer-díjra - ha így folytatom - már biztosan nem marad időm. De mit is kezdenék vele? Repüljön csak a nagy rendtevő!