Kíváncsi lennék, hányakat riasztok el az idegen címmel, de reménykedem, hogy mégis lesznek, akik az első megtorpanás után veszik a bátorságot és követik kíváncsiságukat a bejegyzés belsejébe. Ahogyan mi is követtük vasárnap délben - ha nem is annyira a kíváncsiságunkat mint inkább az éhező gyomrunkat - egy igazi amerikai "diner"-be (ejtsd: dájnör) a családdal. De miért kínzom az olvasót az angol szóval? Miért nem hívom rendesen csak úgy, hogy vendéglő, étterem, kajálda, gyorsétkezde, büfé vagy egyszerűen csak vendéglátó ipari egység. Mert - higyjétek el nekem -, nem illene egyik sem rá.
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem szabad mindent szót görcsösen lefordítani. Ezt pedig azért merem ilyen profán módon kijelenteni, mert teljes bizonyossággal tudom, hogy Lőrincze Lajos nem olvassa e blogot. A többiek meg talán most is olyan elnézőek lesznek velem, mint korábban.
Előre bocsátom, hogy alig nyolc hónapnyi ittlét után, még mindig nem töröm az anyanyelvemet, sőt ezelőtt ritkábban volt módomban ennyit foglalkozni a magyar grammatikával, mint amióta elkezdtem a bejegyzéseket. Szinte látni vélem, ahogy az ismerősök hol belesápadnak, hol meg kivörösödnek a helyesírási hibáim láttán. Elismerem - így utólag is -, hogy sosem volt erősségem a nyelvtan, de nem is vállaltam - a diplomám ellenére -, hogy tisztában lennék minden egyes szabályával. A szótan számomra mindig izgalmasabb területe volt a nyelvészkedésnek, mert a szótan valamelyest rugalmassabban tudott reagálni az idő múlására. Persze az is lehet, hogy ez most csak egyfajta kifogás, amin most egyszerűen átsiklunk, mert különben sohasem jutunk el egy igazi amerikai "diner" belsejébe. Továbbá nem leszek képes alátámasztani az érvelésemet sem, miszerint nem lehet és nem is szabad minden egyes szót lefordítani az anyanyelvünkre, mert ezzel sok esetben megfosztjuk annak leglényegesebb jelentéstartalmától. De még mielőtt továbbmennék a szó boncolgatásában, hadd osszam meg veletek ehelyütt egyik volt kedves professzorom alapelvét, mely szerint egyetlen szórol sem mondható el teljes bizonyossággal, hogy a szó jelentése pontosan megegyezik egy másik idegen nyelv szavával. Magyarra lefordítva pedig: az "alma" szó nem feltétlenül jelenti azt, hogy "apple".
A "diner" márpedig valóban egy vendéglátó ipari egység, de ennél azért sokkal többet is jelent egy helybéli számára. Általában véve a "diner" nem része egy étteremláncnak, de mégis amikor az ember belép, akkor nagyjából ugyanaz a hangulat fogadja mint egy másik "diner"-ben - mondjuk - Kaliforniában. Abban is biztos lehet, hogy az étlap sem fog jelentős különbségeket mutatni. Ha a "diner" kicsi, mint a hozzánk közeli, akkor úgy 40 személyt tud egyszerre leültetni. A többiek, ha teszem azt épp vasárnap 10 és 12 között próbálnak asztalhoz kerülni, türelmesen várakoznak a bejárat előtt. A sor pedig állhat 4 főtől kezdve akár 40 főböl is. Aki erre a menüre határozta el magát aznap reggel, az tántoríthatatlan lesz, mert a kínálat két minőségében hordoz garanciát. Az egyik egész egyszerűen az, hogy a vendég nem fog éhes maradni, miután az adagok hatalmasak. A másik sem sokkal bonyolultabb. Az éhező tudniillik pontosan azt kapja a tányérjára és olyan formában, ahogyan azt még otthon megálmodta.
Ott állunk hát türelmesen várakozva a sorunkra és közben van idő beszélgetni vagy belehallgatni a többiek laza trécselésébe. Mert az ember nem jön a "diner"-be, hogy világrengető politikai vagy tudományos témákat feszegessen. A "diner" vendége farmerben, pólóban és sportcipőben van az alkalomhoz illően öltözve, de ezzel különösebben nem foglalkozik, mert itt valóban nem azért kötött ki, hogy végigmérje a vendégkínálatot, vagy hogy őt nézegessék. Ide azért jött, mert éhes volt. És nem holmi "gourmet" (lefordítható?) finomságra vágyik, ami akár rosszul is sülhet el vagy inkább ki, hanem egészen bizonyosan tele hassal és a jólismert szájízzel akar majd távozni. Ahogyan a partnere is. Mert a "diner"-be többnyire nem magányos farkasok járnak, illetve talán csak reggel 5-től 8-ig ugrik be egy-egy munkás ember szólóban, hogy olyan kalóriákkal töltse fel magát, ami majd a teherautón vagy a markolón ülve is melegen tartja legalább 12-ig. 10-től aztán jönnek a barátok, a rokonok, a munkatársak (nem kollégák!), a házastársak, fiúk és lányok, vagy csak fiúk és csak lányok. Egyszóval jön a nép. Nem a szép és a jómódú, nem az állandóan fogyókúrázó Barbie-baba, nem az intellektuális vagy a kifinomult, hanem az egyszeri ember. Ő pedig reggelire tojást fog kérni omlettként vagy tükrösen egy kis főtt krumplival, vastag palacsintát áfonyával vagy anélkül, pirítóst sok-sok vajjal és kávét, legalább egy fél litert, de nagyon hígat. Csakhogy a reggeli menüt kérheti jobbára egész nap. Ha azonban úgy támad kedve, akkor ehet reggelire ebédet, ami hamburger, az ínyenceknek egy szelet sajttal és szalmakrumplival. Ha mégis gondok vannak a koleszterinszinttel, akkor talál még legalább tíz féle szendvicset, néhány salátát, tengeri halat többfélét is, de csakis olajban sütve, hogy legalább a panírban legyen anyag, ami majd a jóllakottság érzését kelti egy-két órára. A "diner" vendége - amennyiben még bírja kapacitással hamburgere végeztével - szívesen vendégeli meg magát egy szelet "pie"-jal (ejtsd: páj), ami nem pite, mert kerek és szinte egyáltalán nincs a tésztájában sütőpor. Az alma is csak úgy nagyjából van benne összevágva, forró és mindenképp jár hozzá egy gombóc vanília fagyi.
Közben a felszolgáló hölgy sűrűn odaszalad az asztalhoz, feltölti a kávésbögrét és megkérdezi, hogy "Minden rendben, honey?". Mert ha nincs minden rendben, mert elfogyott a ketchup vagy a juharszirup, akkor szalad és hoz egy másik üveggel és rögtön megint megkérdi, hogy akkor mostmár minden rendben, ugye? Közben pedig mosolyog, vagy épp káromkodik, de mindenképpen barátságos és közvetlen. Ő lehet öreg vagy fiatal, csinos vagy kimondottan csúnya, de általában véve csak olyan mint bármelyik másik ember, aki az asztalnál ül. Így aztán sem nem alárendeltje annak, sem nem helyezi magát a vendége fölé pusztán azon oknál fogva, hogy ő kívülről tudja az étlapot. Ő is csak egy egyszeri ember, akinek az jutott ma osztályrészéül, hogy eléd tehetett egy nagy tál ételt, de amitől persze te sem fogod úgy érezni, hogy kiváltságos vagy. Egyszerűen csak jóllaksz, felmelegedsz, kibeszéled magadból az előző nap nehézségeit, hogy aztán egy óra elteltével onnan folytatsd a gyűrődést, ahol abbahagytad. Mindez pedig történt egy rozsdamentes alumínium bódéban, piros műbőr padokon üldögélve, és még csak a "jukebox" sem működött az asztalon.
Ugye milyen kevés kell ahhoz, hogy a mi egyszeri emberünk otthon érezze magát? Hogy ne kelljen feszengenie, vagy - uram bocsá' -megjátszania magát. Hogy ne legyen muszáj minden pillanatban arra figyelnie, hogy ki nézi és milyennek látja, hogy egyszerűen csak önmaga lehessen. Márpedig a "diner" nem követel a vendégétől semmi egyebet, csak ezt. A számla miatt sem fog koldusbotra jutni. A "diner" nem több és nem kevesebb, mint az aznapi betevő falatodhoz fűzött reményeid megtestesülése és valljuk be, ez már valami. Bár így teljesülne az összes többi is! Ezek után kérdem én ismét: hogyan fordítanád ezt a szót magyarra? Nem lacikonyhának az biztos. Azt pediglen angolra lenne igen nehéz átrakni.
