Volt már úgy, hogy elbizonytalanodtál önmagadban attól, amit olvastál egy könyvben vagy egy újságban? Hallottál a kozmetikusnál vagy a rádióban? Akár láttál egy sorozatban, netalántán a szomszédban? Pedig teljesen úgy tűnt, hogy a dolgok rendben mennek. A gondolat azonban elkezd a fejedben munkálkodni, egyre mélyebbre rágja be magát és azon veszed magad észre, hogy kétségbe ejtenek az őszülő hajszálaid, a táskák a szemed körül, a cellulitisz a combodon és egyéb dolgok, amelyek - hogy úgy mondjam - nem állnak abban a helyzetben, ahogyan tették alig néhány éve. Hogy a főnököd mostanában elkerül és ugyanazokat az unalmas vacsorákat teszed az asztalra minden este. A gyerekekre egyre gyakrabban rákiabálsz semmiségek miatt. Tarthat az állapot csupán egy napig az adott élmény után, de tarthat hetekig, hónapokig is. Tényleg nem vagyok rendben vagy csak öregszem? - kérdezed kétségbeesve és nem lehet tudni, hogy melyik lenne rosszabb. Pedig alig néhány napja még úgy érezted, hogy elégedett vagy minden téren, és amivel pedig nem, azon szorgalmasan munkálkodol.
Engem két oldalról próbált meg a környezetem az utóbbi időben, hogy megkísértse elvenni a kedvemet önmagamtól. És majdnem sikerült neki. Az egyik Sarah Palin beszéde volt. Ő jelenleg az alaszkai kormányzó és John McCain, a republikánus elnökjelölt, alelnökjelöltje. A minap tehát végighallgattam a bemutatkozását, amelyben hivatalosan is elfogadja a jelölést. A hölgy 44 éves. Öt gyermek édesanyja, akik közül a legkisebb három hónapos és Down-kórós. A 17 éves lánya viszont öt hónapos terhes. Mindemellett olyan karriert futott be az elmúlt húsz évben, amely valóban elismerésre méltó. Ráadásul csinos és sportos (éjfélkor fut a félhomályban és -20 fokban, ha épp délután nem jut rá ideje). Hogy érezze magát az egyszerű halandó ezek után? Ő is csak egy nő! Hogy sikerül neki mégis ilyen 150 százalékosan kiteljesednie? Hogyan lehetséges, hogy minden nap megsímogatja a fejét az öt gyerekének, négyszer-ötször enni ad nekik egy nap, átnézi velük a házit, mesét mond nekik este, tiszta ruhát készít másnapra. Honnan veszi az energiát, hogy a férjét kényeztesse, ha este hazajön fáradtan munka után? Vagy az időt az idősödő szülőkre, a problémás barátokra, a szomszédnénire? Nekem miért nem sikerül a jóval kisebb családom mellett elnökjelöltnek lennem?
Azért ne ijedj meg! Az is lehet, hogy egyszerűen csak holnap megjön a havim és ettől látom a világot ma olyan borúsnak. A biztonság kedvéért azért olvasd el a következő bejegyzésemet a jövő héten. Abban bizonnyal megint a régi derűs (bár egy kissé cinikus), de mégis bizakodó 40-es leszek. Ha más miatt nem is, hát azért, mert túl vagyok egy 12 órás hasgörcsön. Magunt között vagyunk, ugye, lányok? Mert ez a bejegyzés leginkább a nőkről kíván szólni, még ha egy parányit lassacskán is jut el a lényegéhez. De vajon van-e még olyan gondolat, amit nem írtak le a nőkről, olyan lépése, döntése, cselekedete, amit nem elemeztek ki? És tették ezt legtöbbször nem mások mint férfiak!
És íme a második kísértés. A témával kapcsolatos utolsó olvasásélményem az a bizonyos Csernus-könyv volt. Hányan is olvastuk el "A NŐT"? Hajaj! Még a bátyám is köztük volt, pedig neki aztán megvan a magához való véleménye a nőkről, de talán ezúttal neki is szüksége volt egy elismert szakember támogatására. Szóval olvastunk és a sokkhatás nem maradt el. Ez volt a cél, való igaz, de őszintén szólva, mi egyéb volt a könyvben sokkoló azon felül, hogy telis tele volt trágár szavakkal? Hogy bemutatott néhány szerencsétlen asszony és lány még szerencsétlenebb életét? Hogy tükröt fordított az arcunk elé, és jó erősen bele is verte az orrunkat, hogy biztosan rosszul érezzük magunkat tőle? Ha netalántán eddig úgy ítéltük meg, hogy márpedig mi vagyunk valamire valók nők, akkor ezt most iziben felejtsük el, mert egy reménysugárnyi esélyünk sincs az önbecsülésünkhöz. De tessék mondani, kedves Doktor Úr, volt már maga megverve, megcsalva, lealázva, vagy egyáltalán csak megszégyenítve egy férfi által? Erősen kétlem. Hadd mondjam el én is röviden a véleményemet a nőről. Nőnek lenni olyan egy kicsit, mint a menstruáció maga. Nincs menekvés előle. Jön rendszeresen minden hónapban. Van aki észre sem veszi, csak sűrűbben kell a mosdóba mennie és figyelni, hogy minden "rendben" maradjon. Ők a legszerencsésebbek. De van akinél mennydörög és villámlik egy teljes napon át. Közöttük vannak a tűrők, akik nem akarják a pirulát bevenni, mert annak mellékhatásai lesznek. És azok, akik hiába veszik be, az sem segít. Vagy nincs a táskában tartalék gyógyszer, nincs a közelben patika és nincs barátnő, akinél lenne. Egyszerűen nincs hova lenni. Nincs pénz, nincs szülői támogatás. És az ember lánya csak tűri, tűri és reménykedik. Meglehet, titkon örül is egy kicsit, hiszen akkor még funkionál mint nő. Amikor már ez sem adatik meg, akkor ideje más fájdalmak után nézni, hogy továbbra is érezzük, hogy még ott bizsereg bennünk a nőiességünk.
A könyv végére érve úgy éreztem magam, mint egy kiszolgáltatott gyáva kis "nyuszi", aki tulajdonképpen megérdemli a sorsát, mert nincs annyi vér a pucájában, hogy összeszedje magát és otthagyja az urát, aki veri őt is és a gyereket is. Bizony eltelt néhány nap, mire rá kellett ébredjek, hogy helyzetem azért nem ennyire válságos. Sőt! Bátran állíthatom, épp az ellenkezője! És ebben megnyugodva rájöttem, hogy mi az a legjelentősebb elem, amit én - egyike a nőknek - hiányolok az olvasmányból: az együttérzés. Mit tud ez a férfi rólam? Mit tud ez a férfi az életemről, az anyám életéről, a nagyanyám életéről, a barátnőm életéről? Mit tud egy férfi általában a menstruáció kínjáról? Feltehetnék még száz ilyen költői kérdést és a válasz mindre ugyanaz lenne. Én is éreztem magam már úgy, hogy nem megy csillapítás nélkül. Tényleg van olyan nő, akinek sosem fáj? Néha elég volt a mamám, néha a barátnőm, és persze megesett, hogy még ettől is jobban mennydörgött. Minden alkalommal nőtárshoz menekültem, gondolván, hogy nagyobb az esélye, hogy lesz a táskájában egy tampon.
Pedig Sarah Palin is nő. Az energikus, karrierista, talpraesett, intelligens és bátor nő. Azt hiszem ő lenne a tökéletes ellenpélda a Csernus-könyvbe. És én ezektől érzem magam olyan enerváltnak mostanában? Butaság. Ideje valami olyasmi után nézni, ami rólam szól. Az átlag nőről, a hétköznapi nőről, aki semmi mást nem akar elérni az életében csak azt, hogy szeressen és hogy viszontszeressék. Ha fáj, hát fájjon, majd forró fedőt teszek rá, ahogy a nagyanyám.
