Az olimpiai bikini

Ti nézitek? Mi is nézzük. Ők pedig, az erősek, a bátrak, a fiatalok, szorgosan küzdenek Kínában a porondon, akarom mondani a sportmezőkön. Az ember azt sem tudja, hogy sajnálja-e őket vagy épp ellenkezőleg. Persze sportja válogatja. A maratonfutókért például nagyon tudok izgulni és a gimnasztikáért, az atlétikáért, a vizes sportokért. Az elismerésemet vagy csodálatomat a strandröplabda játékosai azonban nem nyerik el. Pedig ők is izzadnak emberül, de valahogy mégis túl egyszerűnek tűnik ahhoz, hogy az ember elhiggye, hosszú évek kemény munkája van benne. Lehet, hogy pusztán a tapasztalatlanság beszél belőlem. Előre is elnézést kérek azoktól, akik komolyan tudják venni ezt a sportot. Már én is a tanulási folyamatban vagyok.

Itt Amerikában mindenesetre nagy becsben tartják a homokos röplabda játékosait. Elsősorban azért, mert igen jók benne a honfitársak. Esténként, ha az embernek még van energiája lerogyni a TV elé és ébren maradni egy félórácskát, jobbára csak ezt nézheti az olimpiai játékokat sugárzó tévéadón élőben. Közben pedig bejátszák a játékosokkal készített interjúkat, amiben megtudhatjuk a homokos röpivel kapcsolatos kritikus információkat, mint például azt, hogy a lányok miért is labdáznak egy apró kis bikiniben az olimpián. Hogyan kell a kis szerkót profi módon kiválasztani, és miért kell, hogy az ember lánya vagy fia Kaliforniában szülessen, hogy igazi sztár váljék belőle. Higyjétek el, nem csak a tengerpart miatt! Persze az is fontos tényező, de hát valljuk be, a belga és svájci csapat sem vallott szégyent Pekingben, pedig úgy gondolom, hogy a tengerpartjaik éppenséggel nem a legideálisabbak az év 11 hónapjában a gyakorlásra. A svájciaké különösen nem... Hm? Igazán lényeges viszont, hogy az ember ne feszengjen a fürdőruhájában. - mondta az egyik röpis leányzó. Ő igazán megszokta, hogy egy szál semmiben ugrál a parton, a többiek pedig bámulják. Ez nagyon jelentős, mert ha csupán azon izgulsz, hogy épp a fenekedet nézik meccs közben, akkor szinte biztos, hogy a lecsapásaid nem jönnek be. Szóval kell eme sporthoz egy kevéske exibicionizmus is. Itt az egyik sztárfiút például úgy hívják, hogy a "Professzor". Nincs ám ebben semmi cinizmus. Egyszerűen olyan lexikális tudása van a sportról, amelyért itt már kiérdemli a megtisztelő jelzőt.

Na jó nem ütlegelem tovább a szegény amerikai röprabdásokat és rajongóikat, bár kétlem, hogy az én kritikám fogja lerontani az eredményeiket, ettől sokkal jobban el vannak látva önbizalommal. Valóban sokat tanulok az amerikai olimpikonok keménységéből, kitartóképességéből, versenyszelleméből és magabiztosságából, ami jellemzője nemcsak a sportolóknak, de szurkolóiknak is, ha megint általánosíthatok, ahogyan az embernek sosem lenne szabad, hogy tegye, de milyen nehéz mégis nem meg tenni, amikor minden utcasarkon ez köszön vissza. Hadd maradjak egy pillanatra még a röpinél. Az egyik meccsen az amcsi fiúk legalább három ponttal maradtak le a spanyol fiúkkal szemben és én már kezdtem titkon reménykedni, hogy ha nem is kis hazám fiai, de legalább az európai vér kerekedik majd felül. Hát nem. A béka bizonyos hátsó feléből is képesek felküzdeni magukat a jenkik. De ezt láttuk az úszókkal is és a gimnasztikás lányoknál is. Itt megint idézni szeretném az egyik USA-beli toronyfutó versenyzőt: "Tudjátok, ez egy nagyon kemény sportág egy amerikai számára, mert épp az ellenkezőjét éled át futás közben, mint az amerikai álom, vagyis a kényelem, az elégedettség, az öröm, a könnyedség. Épp, amikor úgy érzed, hogy már nem bírod tovább, akkor kell egy akadályt átugrani és beletoccsanni a vizesárokba." És valóban, mennyivel nehezebb lehet egy amerikainak elérni ugyanazt az eredményt néhány sportban mint egy kínainak.

Nem tudom, hogy láttátok-e a Fehér tenyér című magyar-kanadai koprodukcióban készült filmet? Nagyon elgondolkodtató történet. Nem mesélem el a tartalmát, ami nem is igen jelentős a filmben, hátha mégis egyszer megnézitek. Számomra - mint volt tanárnak - különösen az a megdöbbentő belőle, hogy egymásnak ellentmondó tanítási módszerekkel hogyan lehet elérni ugyanazt az eredményt az ifjú sportolónál. Csakhogy amíg az egyik módszer megtöri a tanítvány lelkét, addig a másik inkább gazdagítja és erősíti. Belekukkantanék azoknak a 13 és fél éves kínai kislányoknak a lelkébe, akik véletlen csak második helyen végeznek majd Pekingben. Ráadásul azt feltételezem, hogy a film a sportot csak egy allegóriaként használta. Én nem panaszkodhatom. Nekem csak egy méretes köves gyűrűvel verte a fejem az alsós tanítónénim, amiért bal kézzel szerettem volna írni. Írni ugyan megtanultam, de sosem merném grafológusnak megmutatni.

De hova is akarok kilyukadni mindezzel? Választ keresek a fiam kérdésére: Mitől ilyen jók a kínaiak és mitől az amerikaiak? Hát tessék anyukák és apukák! Az én gyenge próbálkozásom pusztán abban merült ki, hogy a kínai egy nagyon fegyelmezett nép. Keményen és kitartóan edz. A sok emberből talán könnyebb is kiválasztani a legtehetségesebbeket. Az amerikairól nem mondhatnám el ugyanezeket. Viszont az önbizalmuk, az ismertségre, elismertségre és győzni akarásra való törekvési vágyuk olyan erőkkel vértezi fel őket, ami sok esetben legyőzhetetlen.

De jönnek majd a vízipólosaink, és akkor mi sem csak nézzük őket, hanem komoly erőkkel szállunk be a ringbe, vagyis a medencébe! Addig pedig szurkolhatunk Togónak, Mongóliának, a litvánoknak és a többi kicsinek, hogy nekik is jusson a jóból. Vagy csak úgy szurkolhatunk önmagunkért, hogy ébren maradjunk a meccs végéig vagy hogy másnap legyen erőnk újra kezdeni a napot és befejezni is. Interjú nélkül, érem nélkül, bikini nélkül, de olyan elszántsággal, mint egy olimpikon.