Panem et circenses!

Azaz "cirkuszt és kenyeret a népnek" mondotta a római szatiraköltő Iuvenalis valamikor az i.sz. I.század környékén. Jó régen volt valóban, és mégis a Circus Maximus-ok ilyen vagy olyan formában, de rendithetetlen részei a mindennapjainknak ma is. Hadd mutassak be egy kiváló példát rá a múlt hétvégéről: az Oscar-átadás!

Azt hiszem, itt Amerikában ez az egyik legnépszerűbb cirkusz mostanság. Már hetekkel előtte elkezdődik a találgatás a médiában, hogy melyik szinészek, melyik filmek lesznek a befutók. Ennek több célzata lehet. Egyrészt egy kellemes téma, amiről bőségesen van mit irni, ugyanakkor fel kell csigázni az érdeklődést a hétköznapi emberben, hogy odaüljön a négy órás műsor elé vasárnap este és úgy érezze, hogy szinte része a felhajtásnak legalább attól, hogy egy-két név ismerősen cseng.

Bevallom nagyon szeretem a mozifilmeket. Ez is része a cirkusznak. Kenyérnek pedig ott a pattogatott kukorica és az ember a hetedik menyországban képzeli magát minimum egy és fél órára. Ha viszont nincs lehetősége beülni a moziba, mert egyrészt méreg drága, vagy nincs, aki addig a gyerekekre vigyázzon, teszem azt lusta összeszedni magát, akkor ott a Netflix. Alig telt el néhány hónap az ideérkezésünk után és mi is Netflix-függővé váltunk.

A Netflix egy filmkölcsönző szolgálat, amely a posta és az internet segitségével megoldotta, hogy a filmfalónak ki sem kell lépnie a jó meleg házából, hogy a kiválasztott mű az ölébe pottyanjon, illetve a lejátszójába. Semmi másra nincs szüksége, csak egy gyors regisztrációra, valamint el kell döntenie, hogy egyszerre hány filmet kiván megnézni. Hitelkártyával befizeti a havi dijat, amit később automatikusan emelnek majd le a számláról, aztán már csak rákattint az áhitott alkotás cimére a honlapon és a film a következő két napon belül ott terem a postaládába. A kis csomagot óvatosan kell kibontani, mert majd ebbe helyezi vissza az "elfogyasztott" árut másnap, amit ismét csak a postaládájából szállit vissza a postás. Két nap múlva pedig rendben érkezik a következő két órás zsibbadás a ládikóba a listáról.

Számos filmet még dijmentesen és on-line is megnézhetünk az ölünkben lapuló gépünkön. Ezek többnyire régi, klasszikus filmek, vagy idegennyelvűek, esetleg művészfilmek, amiket egyébként is jóval kevesebben választanának. Én próbálkoztam néhánnyal, de folyton megszakadt az internetkapcsolat és állandóan elölről kellett inditanom a lejátszást, ami három próbálkozás után már igen idegesitő, hacsak annyira nem jók a kezdő jelenetek, hogy többször is érdemes megtekinteni. Ritkán.

De hogyan válasszuk ki a következő remekművet, ha esetleg nem vagyunk jártasak a filmek terén? Egészen egyszerű. Elég csupán egyre rámutatni a honlapon és a többit automatikusan ajánlja fel a imént választotthoz igazitva. Ezáltal, ha mégsem ismerjük a teljes repertoárt, akkor sem hagy magunkra a tudatlanságunkkal.

Valójában az Oscar-nál tartottam és a cirkusznál. Azt hiszem ez volt az első alkalom, hogy az egész műsort végignéztem, ha másért nem, legalább a műsorvezető személyéért, Hugh Jackman-ért. Benne nem is csalódtam. Azt nem mondom, hogy oda voltam a cilinderes táncbetétjétől Beyoncé-val, de el kell ismerni, a pasas sokoldalú személyiség. Viszont egyre azt vártam, hogy mikor fogja a diva Hugh-t felkapni és megpörgetni a feje felett. Nem is tudom, mi tartotta vissza. Az ereje és felépitése biztosan nem. Szegény Jackman olyan cingárnak tűnt az énekesnő mellett, hogy szinte sajnáltam. Kár, hogy egy héttel előtte már olvastam arról, hogy kik irták a műsorvezetés teljes szövegét, úgyhogy Jackman-nek egyszerűen be kellet magolnia és előadnia a maga természetességében. Persze mondhatott volna akármit. Mi, a szolgalelkű, cirkuszra vágyó nép, bármit elhittünk volna neki és minden jó és kevésbé jó viccén harsányan nevettünk volna. De mégis mit remélünk? Az egyik szövegirója a Time-magazinban jelentet meg cikkeket. Elmesélte, hogyan álltak össze a konferanszié szavai. Azt is elárulta, hogy személy szerint ő csak azért vállalta a feladatot, hogy hátha hálából Hugh Jackman, aki egy napra megjelent a munka helyszinén, vele tölt egy éjszakát vagy legalább hosszan átöleli. A cikk irója férfi volt. Talán ezért nem teljesült a kivánsága, talán másért. De miért ülünk ott mi a melegitőalsónkban, sürgősen fodrászt igénylő hajjal és lerágott körmökkel a képernyő előtt és várjuk, hogy erősen a kamerába nézzen, mert akkor talán minket is meglát?

Azért az európaiság-tudatomnak mégis jót tett az Oscar. Az első ember, akivel riportot készitettek, az maga Valentino volt, a szerencséthozó Valentino-ruhaköltemények tervezője. És hála az égnek, hogy ennyi év után sem sikerült az erős olasz akcentusát leráznia. Nem is hiszem, hogy igyekszik ezen. Aztán az új kedvenc, a legjobb női főszerelpő, Kate Winslet, aki legalább olyan intelligens és természetesen szép és nőies, amennyire sok amerikai kolléganőjének sosem fog sikerülni. Angie Jolie-ban annyi negativ energiát vélek felfedezni, hogy szinte riaszt. Leginkább a "superwoman"-tipusú szerepekben látom az igazi valóját megcsillani. A következő európai, az én másik nagy kedvencem, Penelope Cruz, aki pedig a legjobb női mellékszereplőként ragadta magához a szobrocskát. Senki nem értette, hogy mit mond spanyolul a szinpadon, de annyi bizonyos, hogy jól állt neki. A következő a sorban a legjobb rendező, a brit Danny Boyle és a filmje (Slumdog Millionaire), ami nem kevesebb, mint nyolc Oscar-t söpört be. Az alkotás ugyan csak félig európai, mert a másik fele indiai, de mégis. Sorolhatnám tovább az európai művészek sikerét, de túl hosszúra nyúlna. Kárpótoltak azért, hogy a négy óra alatt elnyűtt kanapéformám lett nekem is.

A cirkusz, vagyis az Oscar legfontosabb része mégis mindig a ruhák. És micsoda csalódás volt a legtöbbje! A részletek megtalálhatók bárhol a neten, inkább csak a személyes keserűségemet öntöm itt ki, ami várhatóan sokkal izgalmasabb lesz.

Már emlitettem Kate Winslet-et. Meghajolok szinészi tehetsége előtt, de a ruhája, amit itt agyon dicsért a média, siralmas festett. Meglehet, hogy nekem nincs hozzá eléggé szofisztikált fashion-szemem, de még a nyolc éves kislányának sem tetszett. Pedig ezt szintén egy olasz tervezte, csak rosszul. És az én örök "Sex és a City" kedvencem, Sarah Jessica Parker a Dior-jában úgy nézett ki, mint akit cipőkanállal erőltettek bele a nagymamája menyasszonyi ruhájába. Elárulom, kinek a ruhája tetszett legjobban. Anne Hathaway Armani-ja. Olyan volt benne, mint egy ragyogó, görög istennő-oszlop. De jó értelemben! Én azonnal vele azonosultam, még akkor is, ha a "Becoming Jane" cimű filmben nem örültem, hogy ő alakitotta Jane Austen-t, mert egyet kell értsek Csilla barátnőmmel, hogy egy ilyen zörgő csontú ne akarjon egy 19. századi nőideált megszemélyesiteni. Lehet, hogy épp ezért nem ment végül is férjhez Jane Austen? Mert ilyen vézna volt? Akkor attól tartok én is pártában maradtam volna abban a korban és már nem vágyakozom oda annyira. Az igaz, hogy annyira bájos arca van a nyurga szinésznőnek, hogy nekem mindig a Csizmás Kandúr jut eszembe róla a Shrek-ből, amikor annyira édes-cicásan néz az őrökre, hogy ne bántsák.

Az Oscar-cirkusszal egy nagy baj rendszeresen, mégpedig hogy másnap reggel mindig hétfő lesz és minden csillogás, pompa és gyönyörűség egy éjszaka alatt úgy veszik ködbe, mintha csak álmodtuk volna az egészet. Kialvatlanul ugrunk bele a melegitőnkbe, útjára bocsátjuk a gyerekeket, minket pedig vár a munka vagy a bevásárlás, a főzés, a takaritás, az influenza és a gazdasági válság. Rengeteg kritikát kapott emiatt az idei Oscar. Az egyik szigorú elitélője nem más volt, mint Jamie Lee Curtis, aki annak idején maga is számos Oscar-átadáson lejtett végig a piros szőnyegen. Csak felette szintén eljárt már az idő. Most politikai hangvételű cikkeket ir, hogy elhatárolódjon a lecsengett sztárok sorától. Én megértem. Nem lehet könnyű, de sajnálni azért nem fogom. Nem hiszem, hogy hétfő reggel a két fürdőszobával kezdett. Az ég őrizzen az önsajnálattól! Ezt az egész cirkuszt tulajdonképpen nekem rendezték, hogy elbóditsanak teljes négy órára a normális hétköznapjaimtól. Megvolt a cirkusz! Jöhet a kenyér! Irány a konyha!

Már csak egy utolsó latin mondás a fakanál előtt: "Carpe diem!" Nem szóról szóra, de hellyel-közzel azt jelenti: Ragadd meg és élvezd a napod!