Előző este

Felnőtt mese

Amint belépett a szobába a lány észrevette, hogy minden bútor szinte lábujjhegyre állt, hogy jól lássa. Még a padló is megnyikordult a lába alatt. Igaz, hogy ez a padló mindig megnyikordult, ha ráléptek. Legalább hatvan éve rakhatták le. Széles repedések ásítottak a deszkái közül, amelyek még nagyszülei cipőinek porát őrizték. Ezt a részét a háznak ők építették. A másik szobát csak akkor toldották hozzá a szülei, amikor ő olyan öt éves lehetett. Oda került a cserépkályha a két szoba falába ékelve, és ebből lett a tiszta szoba. Maguk között ugyan hideg szobának hívták, mert csak egy öreg olajkályha melegítette télen. Amint kifogyott belőle az olaj, a szoba dermesztő hideggé vált.

Most azonban július volt. A kályha esetlenül álldogált a bejárati ajtó mellett, mintha folyton arra várt volna, hogy egy óvatlan pillanatban kisurranjon. Ő maga is egy kicsit kirekesztve érezte magát benne. Ha hétvégenként hazajött a főiskoláról csak rövid időt töltött egyedül a szobájában. Szívesebben csatangolt kinn a kertben, vagy lézengett a konyhában az anyja közelében. Körülette mindig melegebb volt. Itt úgy nehezedtek rá a gondolatai, ahogy a fényesre pucolt modern szekrénysor az öreg padlóra. Az egy-két jelentéktelen holmija alig tette barátságosabbá. Két hajas baba, néhány könyv és a naplója az ágy mellett. Legszívesebben megszabadult volna már a babáktól is, de félt, hogy gondatlan gyerekkezekben kerülnek és tönkre mennek. Annyi éven keresztül vigyázott rájuk. Szinte játszani sem mert velük, nehogy bajuk essék. Ott díszelegtek fagyos mosollyal a vetett ágyra ültetve emberemlékezet óta és vártak rá, hogy játsszon velük. Csakhogy alig vette őket kézbe. Néha megfésülte ugyan a hosszú hajukat, megigazította a ruhájukat, kiegyenesítette a lábukat, hogy megnézze, megállnak-e még. Nagyon büszke volt, hogy maguktól tudtak állni a lábukon, ha türelmes kezek helyezték a földre. Olyankor mintha megkövültek volna egy mozdulatban, s feszülten várták, hogy valaki értük nyúljon, felvegye és végre visszaültesse őket az ágy tetejére, ahol biztonságban lesznek megint.

Elkapta a tekintetét a babákról. Nevetséges. Nem maradhat pusztán azért, hogy néhány vacak műanyag játékot őrizgessen. Gyönyörű bútorok várják. Kilátás a parkra, és izgalmas utazások. Leginkább a hosszú autóutakról álmodozott. Szokatlan formájú házak, széles autópályák, furcsa arcok, idegen szavak, nagyvárosok, a tenger. És az a felszabadító érzés, ahogy a határt átlépve az utazó lefejti magáról a gátlásokat, a szorongást, a félelmeket a estéktől, a másnapoktól és hirtelen minden láthatóvá és nyugalmassá válik. Miért olyan könnyű beleveszni az ismeretlenségbe? S aztán visszafelé jövet jó ismét felszedegetni a nagy izgalomban lehányt ruhadarabokat a földről és megérkezni haza. Kiporosodva, pihegve. Majd átélni még néhány napig a súlytalanságot, s csak lassan, nagyon lassan hagyni, hogy a szemünk felfogja az ismerősen szigorú kontúrokat, a lábunk felismerje az utca göröngyeit.

Másnap reggel hétkor a fodrásznál kezd. Utcabéli lány. Egy évvel járt alatta. Egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy ki fogja a hajába tűzni a fátylat. Végül is mindegy. Alig lesz néhány vendég. Csak egy egyszerű ebéd a polgári után, aztán mindenki megy a dolgára. A fehér ruha sem érintette meg. Nehéznek, kényelmetlennek és feleslegesnek érezte. Mintha csak egy álarc lenne, amibe bújva szépségesnek, ártatlannak és igéretesnek tűnik majd. Nem sokáig válogatott a kölcsönzőben. Két-három óráról van szó, aztán valami kényelmesebbet vesz majd fel. Épp csak néhány fotó kedvéért. Hogy legyen mit mutogatni a kollégáknak és az utcabélieknek. Hát ez is megvolt. Túl vagyunk rajta. Szép ember és egyetemet végzett. Saját lakása van a városban. Nyugatra mentek nászútra két hétre. Hiába, felnőnek, el kell őket engedni. Ez a rendje. Kár lett volna elszalasztani.

Egy éjszaka maradt. A lány elővette a naplóját és írni kezdett. Úgy válogatta a szavakat, hogy alkalomhoz illőek legyenek. Érzelgősek, üresek, banálisak. Aztán megállt a toll a kezében és becsukta a vastag könyvet. Talán félig volt tele, de tudta, hogy a végére ért. Holnaptól nem ír bele. Holnaptól feleség lesz, hogy utazzon, hogy itt hagyja az olajkályhát, hogy fotót készítsenek róla, amit a szomszédok majd megdicsérnek. Holnaptól csak a gondolatai maradnak, s azokat nem lehet majd ezekre a fehér oldalakra szórni.

Hat évig hallgatott a napló.

Aztán kitavaszodott...