Úgy kezdődik, hogy ránehezedik egy láthatatlan kövér kéz a mellkasomra. Ettől nehezebben kezdem venni a levegőt. Az is lehet, hogy valóban elfogy a levegő, és én vagyok az egyetlen, aki észreveszem. A fejem szédülni kezd, az ujjaim végében bizsergést érzek. Hirtelen minden, ami körbevesz folyékony állagúvá válik, és a lábam úgy süpped a vizenyős szőnyegbe, mintha invogányba tévedtem volna, ahonnan nincs menekvés. Minden porcikámon végighullámzik a bizonytalanság és csak egyetlen dolgot őriz meg a tudat a valóságból, hogy rosszul vagyok. Feltehetőleg annyira rosszul, hogy ezen már semmi égi vagy földi erő nem segít. A félelem vaskarmokkal tekeredik a mellkasomra, fekete hamut szór az elmémre, s az élniakarás utolsó ösztöne kétségbeesett sóhajjal kúszik a számra. Halálosan rosszul vagyok.
Azt hiszem orvost kell hívni. A lépésem megbicsaklik, a kezem remegni kezd, elönt a forróság, vagy ráz a hideg. Mi marad belőlem, ha most mégis végem lesz? Fekszem az ágyon erőtlenül, s várakozom. Vajon fáj? Látjátok, igazam volt. Valami súlyos baja van a szívemnek. Szívritmuszavar, arritmia vagy mi a fene. Ki tudja? Az orvosnak fogalma sincs, hogy mit élek át. Hiába győzköd, hogy semmit sem talál. Én érzem. Talán mégse hívjátok ki, úgy sem tud segíteni. Folyton ugyanazt hajtogatja. Semmi bajom, csak kimerült vagyok, nem bírom a stresszt, meg ilyesmit. Nem mond kézzel foghatót. Egy szem savanyú cukorka többet segít. Lassan minden a helyére rendeződik, csak a kimerültség marad. Végtelen gyengeség és a rettegés, hogy mikor támad lesből a következő roham.
Leginkább az éjszakákat szereti. Éppen azt a pillanatot, amikor leoltom a lámpát és a sötétség olyan erőszakkal ölel magához, amitől elakad a lélekzetem. Úgy fekszem egyedül kiterülve az ágyon, mintha a saját ravatalomon várakoznék az ezer éve nem látott rokonok erőltetett sajnálkozására. És szólnék, hogy még élek, de nem lehet. Színlelni kell az alvást. Mozdulatlanul feküdni a könyörtelen csendben és várni a csodára. Az öntudatlanságra. De már késő. Már gondolkodom. S a gondolatok hamis csókokkal borítják az arcom a felismerhetetlenségig. Az utolsó pillanatban ülök fel, hogy a néma házban kitámolyogjak a konyhába egy korty vízért. Semmi fény, semmi hang. Állok a hideg kövön és lassan kortyolgatok. Ez jól esik. A talpam alatt a konyha köve, a tenyeremben az üveg formája a jelenbe rántanak. Csak ne kellene visszamennem az ágyamba.
Kedd délután volt. A pszichiáter mosolyogva nézett Irénre. Valakinek mégis csak hinnie kell, ismételgeti kitartóan. Olyan türelmes. Megvizsgálta kardiológus is, igaz? Pánik rohamok. Semmi különleges. Rendbe jön. Meséljen a gyerekkoráról. Doktornő, hagyja, hogy elfelejtsem. Olykor történtek benne kellemes események. Minden ott kezdődik a fejében, folytatja a vékony, szőke tanácsadó. Csírájában kell leállítani a folyamatot. Kezdje azzal, hogy azt hajtogatja, Jól vagyok. Megismétlődik még néhányszor, de egyre ritkábban. Akár ma éjszaka. Ne hagyja, hogy túltegyen magán.
S Irén kedd délután óta jól van.
4 éve
Mit lehet ehhez többet hozzátenni, mint a szőke doktornő: "Ne hagyja, hogy túltegyen magán."
VálaszTörlésReménykedve kattintottam ide, hogy a cím rád vonatkozik... és még most is remélem. :)
Magdi, igen, én is jól vagyok. Köszönöm. Ezek régesrégi történetek a múltból, amik a jelenbe furakodnak valamilyen oknál fogva, de talán nem romboló hatásúak, sőt! Épp az ellenkezőjét remélem tőlük.
VálaszTörlésHátborzongató, ahogyan a pánikrohamot leírtad, Ági! Tudod én ilyet még eddig nem éltem át, és remélem nem is fogok, de hogy jobban megérthessem azt, hogy milyen poklokat jár meg az elszenvedője, abban most ez az írásod sokat segített.
VálaszTörlésÉs a válaszod, amit Magdinak írtál megnyugtatott. Talán tényleg nem baj, ha olykor-olykor előbújik a múlt bugyraiból valami, ami már nem árthat a jelennek, de esetleg mégis segíthet abban, hogy elvarrjunk magunkban bizonyos szálakat. Puszillak!
Köszönöm, Csilla! Igen, én talán úgy fogalmaznám, hogy emészt az elme. Csak talán az elme lassabban emészt, mint a gyomrunk. Sokszor évek kellenek, hogy végre elfogadjuk magunkénak a velünk történteket és belássuk az okokat és levonjuk a következtetéseket. És talán ekkor tanulunk végsősoron belőlük. Akár "végterméknek" is nevezheténk ezeket a szösszeneteket, de nem biztos, hogy a legvonzóbb megfogalmazás lenne...Puszillak!
VálaszTörlésBocsánat Ági, hogy megint ilyen sokára írok.
VálaszTörlésIsmét keveredik bennem Irén és a te saját életed, de olvastam a lányoknak írt válaszaidat is, így örülök, hogy jól vagy.
Tudod, mostanában pont így érzem magam a munkától.
Vigyázz magadra!
Puszillak
Én is így vagyok a bloggal sajnos mostanában, Évi: egy kicsit háttérbe szorult, hiába nyár van odakinn. Nem is értem, hogy honnan jött az iromány, csak jött, de örülök, hogy pozitívra sikerült a cím és így nem volt túl riasztó mégsem. Ti is vigyázzatok magatokra, élvezzétek a jó időt, remélem, már nem esik annyit! A mamám itt nálunk Klubrádiót hallgat az internetről, tiszta őrület ez a technológia. Puszillak!
VálaszTörlés