Jöhetett volna bármi. Annyi minden volt a listán: a gyerek fogai (mind a négy), az álommunka (amire nem hívtak be), egy hóesés mentes hét, fizetésemelés, a bronchitis elkerülése, hogy kevesebb varrat lesz István vállán, hogy nem vonulnak be az oroszok (megint), hogy leülnek és rendbehozzák, hogy nem felejtem el Hamvazó Szerdát, hogy végigolvasom Umberto Eco-t. Erre vasárnap közvetítették az Oszkárt és azt néztük vacogva, hogy ne gondoljunk lázra. Valamikor a harmadik órában és százkettő reklám után bevonult a színpadra Kevin Spacey. Nem öregedett. Biztos az öltönye tette. Ezen elidőztem egy kicsit és vagy két percig nem szaladozott rajtam a hideg.
Az orvos egyszer azt mondta, hogy megpróbálhatnám az agykontrolt. Hogy ne legyek ilyen negatív. Hátha bejön. Viszont mire hazaértem már kiment. A fejemből. Hogy pozitívan gondolkodjam. Marhaság, én genetikailag így vagyok kódolva. Nálam pontosan az ellenkezője működik. Ahogy öreganyámnál. Kerek húsz évig mondogatta, hogy nem éri meg a másnapot. Én is ebben hiszek. Mindennek az ellenkezőjében. Panaszkodni kell, különben jön a baj.
Másnap este megint ott lélegeztem a tévé előtt. Megy ez, ha az ember elég erősen szív és fúj. Akkor még azt hittem influenza. Elkezdődött a film. A kilencvenes évekből a frizurákból ítélve. Bejött a konyhába Kevin Spacey. Itt sem volt már fiatal, de rendesen ki volt gyúrva. Azonnal megvilágosodott: én vonzottam be!
Most ennek örülnöm kellene? Megírnom valami fórumba, hogy működik?! És vajon leszek ettől eredményesebb is? Agykontrolozik itt még valaki? Akkor mondja már meg!
Jaj, drága Ágim, remélem, hogy azóta Spacey mellé már a gyógyulást is bevonzottad. Nagy puszik és írok priviben is!
VálaszTörlés