Popper Péter és a mókusom

Először is elküldöm Nektek egy érdekes blog-nak a linkjét: http://idezet.wordpress.com/category/popper-peter/
Mostanában akadtam rá egy kedves barátnőm levele után, aki Popper Pétertől idézett. Rákerestem és többek között ezt a gyűjteményét találtam. Tele van híres emberek, híres mondásaival, amik gondolatébresztőek és praktikusan összefoglalnak számos olyan mondanivalót, életérzést, amivel mi is - egyszerű hétköznapi halandók - találkoztunk már, csak épp nem sikerült ilyen frappánsan szavakba önteni vagy ha sikerült, sajna nem került kinyomtatásra. Mindenesetre jó olvasgatást a blogban!

Engem megihletettek a frissen talált bölcseletek, és ennek nagyon megörültem, mert csak itt ültem a gép előtt magam elé meredve és bár méteres hullámokban hömpölyögtek a gondolatok a fejemben, egyik sem volt eléggé fennkölt vagy izgalmas, vagy egyáltalán általános érdeklődésre érdemes ahhoz, hogy egy új bejegyzés kerekedjék belőle. Te jó ég - gondoltam -, ilyen lehet, amikor egy írónak nem működik a múzsája és írói válságba kerül. Dehát én egyelőre a két kezemen meg tudom számolni az írásaim számát és máris cserbenhagyott a múzsám? Egyébként is, van énnekem múzsám? Erre aztán eszembe jutott, hogy lassan neki kell fogni bedagasztani a pizzatésztát vacsorához, hogy közben leállt a mosógép, és az is, hogy ha a fiúkat megint elkezdem fociedzésekre hurcolászni, akkor a délutánjaimnak befellegzett, és én megint nem vállalhatok teljes munkaidős állást, mert akkor ki fogja őket taxizni két várossal arrébb? Szóval teljesen hétköznapi dolgokra tudtam csak gondolni. Ez persze nem feltétlenül rossz jelen helyzetemre való tekintettel, hiszen azt jelentheti, hogy egyre inkább érzem magam itthon, ami valójában előrelépés az elmúlt két hónaphoz képest, ugyanakkor egy kicsit szomorú is. Mármint, hogy az ember ilyen gyarló. Csak úgy hagyja, hogy lecsillapodjanak benne egetrengető érzések, legyen az bánat vagy öröm, harag vagy vonzalom. Bármi, ami pedig az adott időben annyira fontos volt, hogy úgy érezte, ezen múlik a boldogulása, hogy nem fogja túlélni ép ésszel.

És mégis. Még azt is elfelejti, hogy miket képes túlélni, hogy miket képes elfelejteni. Ehhez pedig semmi másra nincs szüksége csak sok-sok időre. De ott van az a néhány nap, hét, esetleg hónap, amit mégis ki kell bírni valahogy az örömünkkel vagy a bánatunkkal és akkor kell, hogy legyen valaki, aki hajlandó végig hallgatni, aki mond néhány biztató szót, aki helyetted sírja el magát, aki másodszor is nevet a történeteden, aki kölcsönad, aki megeszi veled az elrontott süteményedet, aki csak ül türelmesen és várja, hogy szóhoz jusson, aztán rájön, hogy nem is akarod, hogy véleményt mondjon, mert te már kianalizáltad a helyzetedet, így aztán csak kér egy teát. És te már attól jobban érzed magad, hogy főztél neki egy teát és azt mondta, hogy ez most jól esett. Kell valaki, aki épp ki akarta takarítani a kamrát, de helyette veled ül és téged hallgat. De vannak dolgok, amit még neki sem mondhatsz el, amit még tőle sem kérhetsz. Akkor az egyik kezed a másikba kulcsolódik és rábízod magad a gondviselésre. És a gondviselés elküldi neked Popper Pétert, hogy legyen múzsád.

Popper Péter pedig arra int, hogy kívülről ne számítsunk megváltásra, hogy akkor válunk felnőtté, ha tudjuk már, hogy sem istenre, sem emberre nem számíthatunk, csak önmagunkra. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy nem vigyáz ránk senki, hogy védtelenek vagyunk. Valóban ilyen magányossá kell válnunk a felnőtt életünkben? Biztos, hogy az egyik kizárja a másikat? Ezért kellett nekem ilyen messzire jönnöm otthonról, hogy egyedül végre sikerüljön a saját lábamra állni? Részben így lehetett. De hozzá kell tenni, hogy bárhol is legyek most, bármivé is válok, a hitem, a családom és a barátaim nélkül elvesztem volna. Ők definiálják a mivoltomat. Való igaz, nélkülük is eléldegélnék. Bizonnyal több időm jutna önmagam építésére és erősítésére, de mit is kezdenék vele?

Azt hittem, hogy összedől velem a világ, amikor ideköltöztünk, hogy ettől nehezebbet még alig éltem át korábban. Aztán úgy alakult, hogy volt, akinek én segíthettem, ha mással nem, hát azzal, hogy meghallgattam. A másik arra vett rá, hogy írjak, és valószínűleg az ép eszemet sikerült ezzel megőrznie. Aztán megint másik a fejfájásaimat csillapította. A mamámnak sikerült a kedvemért nem sírnia a telefonban. A gyerekeim maguk köré tekerték a karom elalvás előtt. A féjrem hagyta, hogy a mellkasán bőgjek és szidjam a honfitársait. A lelkész megjegyezte a nevem, és még aznap e-mail-ezett, hogy megkérjen, mondjak valamit az anyanyelvemen vasárnap a gyülekezetnek. Egy pöttömnyi amerikai mókus pedig költözés után egy pár héttel naponta megjelent a hátsó ajtónk előtt. A fiúk Diónak nevezték el. Nem fog a kezemből enni soha, de ideül tíz másodpercre az ajtó elé, a hátsó lábacskáira áll, a két mellsőt a szájához emeli és tekinget befelé. Nem tudom, miért, de mindig mosolyognom kell, ha látom. Talán mert tudom, hogy számít rám, várja, hogy minden délelőtt kitegyek neki egy kis harapnivalót. Aztán az összeset betömi a szájába és elinal. És még csak végig sem kellett hallgatnia.