Türelem

Pazienza. Ez volt az egyik első szó, amit megtanultam olaszul. Lépten nyomon használják a csizmaországban olyan helyzetekben, amikor az ember nem igazán tud a körülményeken változtatni, s bár szeretne, erre nem adódik lehetősége. Nincs mit tenni, el kell fogadni türelemmel. Ha magyarul azt mondom valakinek, hogy "türelem", akkor inkább azt érzem a szóban, hogy nyugi, várj egy kicsit, mindjárt megkapod, hamarosan úgy lesz, ahogy szeretnéd csak idő kérdése. Az angol "patience" szó is talán ezt a jelentést hordozza. A magyarban és az angolban feltehetőleg ott lesz a kiérdemelt jutalom a várakozás végén, de az olasz az elfogadásra ösztökél. Ez tulajdonképp meg is felel - ha szabad ismét általánosítanom - az olasz temperamentumnak. Ne aggódj semmit, barátom, ha jobb lesz, ha nem, azt fogjuk szeretni. Mennyivel nehezebb ezt, vagyis "pazienza"-t gyakorolni az embernek önmagára, amikor pedig háborogni szeretne, lázadozni, visszakiabálni. Még sincs semmi értelme. Márpedig számosan vannak olyan helyzetek, amelyeken biztosan nem segíthetünk az ellenszegüléssel, és mégis megtesszük.

Előre elnézést kérek, hogy megint egy templomos példát hozok, tudniilik ez egyelőre a legszilárdabb közösségem itt, ahová tartozom, ahol tudnak rólam. Szóval keresztelő van. Gyönyörű gömbölyű kisbaba, sok mosolygó ember, és a várakozás arra a csodára, amikor vízzel érinti a gyermek fejét a lelkész. Ahonnan én jövök, Szadán, ez az első legfontosabb esemény egy ember életében. Az összesen két sákramentum (szentség) egyike. Régen itt nem illet az édesanyának addig templomba mennie, ameddig a gyermeke nem volt megkeresztelve. Mostanra persze sokat változtak a szokások. Az én gyerekeim is a saját lábukon mentek be és jöttek ki a templomból a saját keresztelőjükön. Szóval ott ül az előttünk lévő sorban a keresztelő család apraja nagyja, de mindenek előtt a fiatal pár a babával. Az édesanyán egy pántos póló, egy rövid szoknyácska és egy strandpapucs. Az édesapa is hasonlóképpen "slamposan" öltözve, csak nem pántos pólóban és szoknyában (bár lassan az sem lep meg). A nagymama az egész liturgia alatt hátrafelé fordulva beszélget egy ismerősével. Egy nagybácsinak tetsző fiatal férfi egyfolytában zokog. A barátnője erőteljesen masszírozza a hátát megnyugtatásul. Én pedig fel vagyok háborodva. Alig bírom megállni, hogy ne kérjem meg őket, hogy hagyják abba a csevegést, figyeljenek oda, ez róluk szól, hozzájuk szól. És különben is, miért jöttek ide, ha nem értenek az egészből semmit? Szeretném hazaküldeni az édesanyát, hogy öltözzön fel az alkalomhoz illően, a fiatalember pedig ne ezen az eseményen jöjjön rá, hogy elrontotta az életét, a barátnő pedig ne itt győzze meg arról, hogy még nem késő, és minden rendbe jöhet, ha mégis részt vesz az AA (anti alcoholist) csoport első beszélgetésén. És nem tehetem, nem utasíthatom őket rendre. Pazienza-helyzet. Ott fortyogok mégis és próbálok türelmet erőltetni magamra. Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez egyébként is? Még viselkedni sem tudnak. Nincs bennük semmi tisztelet a többiek irányába és önuralom magukon. Fel sem fogják a jelentőségét annak, ami velük történik. És én imátkozzam értük? Hát fognak ők valaha imátkozni majd énértem? Ez volt valószínűleg az első és utolsó alkalom, hogy itt láttuk őket a padokban ülve.

Aztán a következő vasárnapon én állok ott kinn a pulpitus előtt, én vagyok a "porondon" nagy önelégülten a "tessék, így néz ki egy édesanya a templomban" ruhámban. Igazgatom a hajam, betűröm a fiúk ingét a nadrágjuk derekába, szedegetem a pihéket Steve zakójáról. Ott állok, és nem merek átszellemülni, mert különben rögtön elbőgöm magam. Akkor eszembe jut a keresztelő család és a saját felháborodásom, türelmetlenkedésem velük szemben és csak állok ott szégyenkezve. Még jó, hogy nem jelenik meg látható formában az arcomon. Én ettől érzem jól magam a bőrömben, mármint hogy felvettem a hosszú virágos ruhámat. Ő pedig a strandpapucsában elégedett.

A mamám is ezt mondja mindig: ne akard folyton megváltoztatni a világot. Ő is csak elfogadásra kér, türelemre. Hogy ez mennyire nehéz, te jó ég? Pedig az üzenet a szószékről még többet kér. Azt kéri tőlem, hogy szeressem ezeket az embereket "mindent eltűr"-ően. És én beleizzadok a próbálkozásba, hogy szeressem a tinédzser focibírót, aki azzal gyanusítja a földön fetrengő fiam, hogy csak színleli a fájdalmat a pályán, hogy szeressem Steve új barátjának feleségét, aki előre felszólítja a gyerekeim, hogy csokis fagyi után nehogy a fehér díványára üljenek, a vérvételes nővért, aki azzal gyanusít, hogy pusztán a zöldkártya megszerzéséért akarok hozzámenni az amerikai férjemhez, a vizsgabiztost, aki azért rúgott ki a vezetési teszten, mert enyhén neki tolattam az útpatkának. Pazienza. - gondolom magamban, mert egyelőre kevés reményt látok arra, hogy nekem ez valaha sikerüljön. Hallom, amint anyatársaim vitába szállnak most velem mondván, hogy a gyerekeinket így szeretjük talán. Őket igen, hiszen ők a mi részünk. Nem inkább mégis önmagunkat szeretjük olyan önzetlenül bennük? Szégyenkezem, de az égieken kívül csak otthon hagyott ebünk jut az eszembe. Fogó kutya tudott bennünket így feltételek nélkül, alázatosan és soha el nem fogyóan szeretni. Elfogadni minket embereket olyan tökéletlennek, amilyenek vagyunk. Persze könnyű volt neki, ő nem tudott különbséget tenni egy közönséges strandpapucs és egy valódi bőr, Lorbac szandál között. Neki mind a kettő egyformán ízlett volna...