Egy áfonyaszem helye

Gondosan rakosgatom az áfonyákat a kis kosárkákban várakozó tésztára. Csak háromba teszek gyümölcsöt, a többi mind csokoládés lesz. A gyerekek jobban szeretik a csokoládésat és a férjem is. Bár igyekszik elhitetni magával, hogy ösztönösen választja az egészségesebbet, de észre veszem, amint a süteményért nyúló keze egy pillanatra elbizonytalanodik a levegőben mielőtt a maszatos kék muffint leemeli a tányérról. Egy másodpercen múlik az egész. Mint egy gondolat, ami úgy igyekszik kibuggyanni a fejünkből, mint a tűzön hagyott tej, de az utolsó pillanatban kétségbeesve rántjuk le a lábast a lángokról. És bár senki nincs körülöttünk, aki elmarasztalhatott volna az ügyetlenségünkért, ráadásul a tenyerünk is izzik a forró edény fülétől, mégis egy apró elégedett sóhaj tör fel belőlünk. Nem futott ki! Nem terítette be a frissen tisztított tűzhelyet a habos fehér láva, amely azonnal ráég az edény oldalára és a benne maradt tej is csupán szomorú emlékét őrzi a szerencsétlenségnek. Anyám rendszeresen hagyta a gázon sütés közben. Eleinte nagyon bosszantotta a figyelmetlensége, de mostanában egyszerűen csak nagyot nevet rajta. Legalább van mit csináljak sütés után is, mondja és gyors mozdulattal áztatja be az edényt a mosogatóban, hogy ne száradjon rá. Én ettől azonnal összeomlok és többé másra sem tudok odafigyelni, csak arra, ahogy ott toporog türelmetlenül a szégyen- és tejfoltos edény a csap alatt és megrovó pillantásokat vet felém bárhol is legyek a konyhában.

Hitvesem egyszer már próbálta elvenni az utolsó csokoládésat a tányérról, de én résen voltam. Legalább megkérdezhetnéd a gyerekeket előtte, hogy kérik-e! Zavartan rántotta vissza a kezét. Tulajdonképpen már nem is éhes, mondta, csak itt volt az orra előtt és az ember olyan meggondolatlanul tesz dolgokat, ha annyi az egész csupán, hogy utána kell érte nyúljunk. Férfiak, gondolom én. Először többnyire önmgukra gondolnak. Micsoda kemény munka, mire hozzászoktatjuk őket, hogy nem egyedül élnek ebben a világban. Anyám sohasem szólt apámra, ha az utolsó szelet húst vette el. Öt illette az első és az utolsó darab is. Övé volt a lehetőség, hogy válasszon a melle húsa és a combja között. Micsoda megtisztelésnek éreztük, ha ezek valamelyikét tette a tányérunkra. Anyám nem mosolygott rá, de kisimult az arca és a hangjával ölelte meg érte. Nekünk, gyerekeknek pedig feloldódott a gombóc a torkunkban és sietve enni kezdtünk. Ma jó a kedvük. Ma nem fogják végigveszekedni az ebédet. Talán eljutunk a desszertig anélkül, hogy apám akkorát vág az asztalra, hogy a tányérokból kiloccsan a leves.

Süss valamit, kérte a férjem tegnap és én olyan magabiztosan nevettem vissza rá, mintha reflektorok fényében álltam volna a színpadon, miközben a közönség egyhangúlag követeli tőlem, hogy még maradjak. A kérésben valójában azt akarta a tudtomra adni: szükségünk van rád, attól lesz tökéletes a napunk, hogy itthon vársz ránk és amint belépünk a házba, megérezzük azokat a finom illatokat, amiket te varázsoltál, hogy itton legyün benne. Hogy elfeledjük, milyen rideg volt odakinn, hogy bántottak és éhesek voltunk, hogy elbizonytalanodtunk mindenben, amiért odakinn voltunk. Süss valamit, mert neked is kell, hogy érezd, hogy szükség van rád, mert ha mi nem lennénk, akkor most te sem itt lennél és nem ezt tennéd, és az is előfordulhat, hogy sokkal elégedettebb lennél magaddal. A lelkiismeretességedért pedig kárpótol majd, ha hazajövünk és megdicsérjük a süteményt. Azt külön is, hogy áfonyásat is csináltál, mert egy felnőttnek igazán nem illik már csokisat enni.

Mi az az erő, ami ma délelőtt előszedeti velem a keverő tálat, a lisztet, a sütőport és a frissen vásárolt áfonyát a folyó víz alá tartja? Micsoda gépezet munkálkodik bennem, ami felülbírálja minden gondolatom és nem hagyja, hogy a tej kifusson a tűzhelyemen? Miért nem maradtam az északnak vezető úton a reggeli órákban, ami a hegyekbe vezet, vagy fordultam az ellenkező irányba, délnek, ahol melegebb van? Friss áfonyáért kanyarodtam jobbra a boltba. Hazahoztam, és alaposan megmostam őket. Most pedig belerakosgatom a papírkosárkákba úgy, ahogyan az egyik szakácskönyből tanultam. Félig töltöm tésztával a papíredénykéket, aztán óvatosan, hogy ne sérüljenek, ráhelyezem a gyümölcsszemeket. Újabb adagokat merítek a tálból és betemetem a tétován rám meredő áfonyákat. A tetejére is pottyantok néhányat belőlük, de azokat inkább csak dísznek.

Mára egy beidegződött műveletetté vált. Hányszor figyeltem a cipészt vagy a kulcskészítőt munka közben? Szinte elvarázsol a mozgássor tökéletes folyamata, az ember és a tevékenység harmóniája. Olyan biztonságot ad, ha gyakorlott kezeket látok munka közben, hogy nem tudom levenni a szemem. Szinte én is szeretnék beleveszni a végtelenített folyamatba, amelynek a végén valami megjavul, teljesül, de mégsem ez a legszebb benne. Azt hiszem, békességet, rendet találok a rutinos mozdulatokban. Lehet rájuk számítani, s csak ritkán csalódunk bennük. Úgy fonják össze a napjainkat, ahogyan a szimfónia részeit köti össze a vissza-visszatérő dallam.

Megbújok a napi teendőim közé préselve, mint ezek a parányi áfonyaszemek a két réteg muffintészta között, s bár néha szűknek érzem és a sütemény tetejére vágyom, hogy többet lássak, hogy többen lássanak, mégis maradok. Nem értem pontosan miért, de tudom, hogy megérkeztem, itt a helyem. Hagyom, hogy a kezem 180 fokra állítsa be a hőmérsékletet és ha hallom a sípot, beteszem a tésztát pontosan 28 percre. Rá sem nézek miközben sül. A kiáradó illatból meg tudom ítélni, hogy mikor lesz kész. Mint anyám. Csak a sütemény más és a bizonyosság, hogy úgy jutunk el a desszertig, hogy közben nem loccsan ki a tányérunkból az étel.