Egy vasárnapi ebéd allegóriája

Itt ülök a kanapén és úgy érzem magam, mint a gonosz farkas, akinek a hasát - miután kiszabadították belőle nagymamát - termetes kövekkel tömték degeszre, hogy mozdulni sem bírt. Csakhogy az én hasamat ma ebédre az American Barbique nevű vendéglátó ipari egység töltötte ilyen iszonyúan nehézre. Ráadásul tiszta elmével döntöttem az ételtúladagolás mellett, ezért mást nem is vádolhatok jelenlegi rossz közérzetem kialakulása okán. Néma megbánással kell elszenvednem a kellemetlen következményeket. Egy pillanatra ugyan megfordul a fejemben, hogy beperelem a vendéglőt mivel nem figyelmeztettek előre, hogy gyenge gyomrúak csak a saját felelősségükre fogyaszthatják a menüben felsorolt bármelyik fogást, ez olyan divatos errefelé, de nincs kedvem a herce-hurcához.

Most bizonyára pironkodnom kellene, mert mindez egy marhapörköltön, csülkös bablevesen és töltött káposztán felnőtt rendes magyar vidéki ember szájából istenkáromlásként hangozhatik. Sajnos azonban sok víz lefolyt azóta a Rákos-patakon, hogy én utoljára végig ettem egy kiadós szadai disznótorost. Pedig a mai napig tisztán hallom a párnám alól Foltos névre hallgató kedvenc disznóm fület és szívet szaggató visítását a hajnali félhomályban. Hogy tehetik ezt vele? - sirattam őt el teljes magányomban a párna alól. Azzal mindvégig tisztában voltam, hogy rokonszenvet talán, de könyörületet semmi esetre sem fogok kapni. Valójában nem is vártam el, hiszen két óra múlva megérkeztek az unokatestvéreim és hogy Foltost már délelőtt tíz órakor pecsenye formájában láthattam újra a tányéromon, egy cseppet sem zavart. Megéheztünk a játékban, s a friss pecsenye illata elfeledtetett minden tökéletesen boldog percet, amelyet kedvenc háziállatom hátának vakargatásával töltöttem, miközben ő jóízűen csámcsogott a vájúja felett. És ez még csak a tízórai volt. Az unokatestvérem a disznó főtt fülét kedvelte jobban, így nem volt vita.

A kiadós magyar konyha gátlástalan élvezete sokunk számára sajnos már a múlté. Telnek az évek és egyre inkább cenzúrázzuk, hogy mit eszünk, mennyit eszünk, mikor eszünk. Arról nem is beszélve, hogy hol eszünk. Mert amíg az ember lánya vagy fia fogja a fakanalat és saját kezűleg teremt az alapokból valami ehetőt, addig valamennyire biztonságban érezheti magát, hiszen nagy a valószínűsége, hogy tudatosan úgy állította össze a menüt, hogy azt később ne kövesse biztosan egy nagy pohár szódabikarbónás víz. És mégis van az úgy, hogy ki akarunk rúgni a hámból, de legalábbis nem kívánkozik aznap a tűzhely mellett álldogálni ebéd előtt és két órányi kóstolgatás, szagolgatás után úgy leülni az asztalhoz, hogy minden érzékszervünk tökéletesen megtelt a készülő ebéd molekuláival. Elcsigázottan hajolunk a tányérunk fölé és tökéletesen tudjuk, hogy amint a szájunkhoz emeljük a kanalat, milyen ízek árasztják el az ízlelőbimbóinkat. Hiányzik a meglepetésszerű, a váratlan, a meglepő, az izgalmas, a döbbenetes, a kiszámíthatlan első falat. Ott érezzük minden egyes harapásban a verejtékünket, az időnket és a gázszámlánkat.

Egy pillanatig nem vagyok pedig az otthon készült étel ellenzője. Hogyan is lehetnék, amikor a hét hat napján én főzök a családomnak és büszkén állítom, a konyhaművészetem nem pusztán abból áll, hogy felmelegítem a konzerv- vagy gyorsfagyasztott élelmiszert. Ám a hétből legalább egy napon szeretném átélni én is annak az első falatnak a drámai tetőpontját, majd az azt követendő mosogatásnélküli katartikus letisztulást.

A hetedik napon, ami európai mércével többnyire vasárnapra esik, tisztelet a muzulmán vallásúaknak, akiknél péntekre, de a többség azért mégiscsak vasárnap szabadnapos, és azért nem keresztényt mondtam, mert az Államok is keresztény ország, de a vasárnap az itteni naptár szerint a hét első napja, egyszóval azon a bizonyos pihenő napon, amelyet kötelességteljesen nyugalomban kellene töltenünk, mi magyar asszonyok (és alkalomadtán férfiak, valóban hallottam már ilyenről, de személyesen még nem mutattak be egymásnak) jó korán felkelünk, hogy még templomba menetel előtt olyan állapotba hozzuk az ebédet, amelyből aztán fél óra alatt forrón gőzölgő húsleves, rántott karaj és petrezselymes burgonya lesz ecetes salátával. De hagyjuk ki a templomot a pihenőnapunkból, és gondoljunk azokra a vasárnapi ebédfőzőkre, akik esetleg más progammal töltik a "szabad" délelőttjüket. Déli harangszóra annak az ebédnek ott kell illatoznia az asztal közepén vagy örökre a lelkünkön szárad a lustaságunk és a hazafiatlanságunk. Nándorfehérvárnál az őseink az életüket sem féltve diadalmaskodtak a törökön, hát mi legalább úgy áldozzunk a haza oltárán, hogy pontban 12 órakor kész ebédez parancsoljuk a ház népét és rendes házi kosztot merítünk a tányérjukba.

Anyukám a mai napig üres tekintettel néz körbe maga körül, amikor nálunk ebédel (ami sajnos utoljára tavaly augusztusban fordult elő), ha 12 óra 5 perckor még se híre se hamva a vasárnapi három-négy fogásnak. Ilyenkor hiányérzetét igyekszik valami félreérthetetlen tevékenységgel leplezni, mondjuk kezébe fog egy újságot és szemüveg nélkül kezdi olvasgatni. "Mama, most reggeliztünk és vasárnap szeretünk egy kicsivel később enni valamelyik közeli vendéglőben. Majd meglátod, milyen jól esik, hogy nem neked vagy nekem kellett felette görnyedned egész délelőtt!" És az én mamám odaadóan mosolyog vissza rám, amely mosolyban az üzenet a következő képpen olvasható: "Kislányom, hogyan is tudnék 65 év után hozzászokni valamihez, amit nem értek, ami idegen, ami kényelmetlen, de érted meghozom ezt az áldozatot is és eszem egy órával később, legyen az bármi, csak csigát ne etess velem soha, vagy legalább ne mond el a végén, hogy az volt."

Drága Mama, tudom, hogy Te átlátsz rajtam. Egy éve élek itt és még mindig értetlenül nézem, hogy ezek az amerikaiak vacsorára esznek ebédet és ebédre esznek vacsorát. Hogy nem főznek teát a gyerekeinek, csak ha lázas betegek. Kakaót csak este isznak és palacsintát csak reggelire esznek. De hétvégén szeretnek reggelit enni ebédre és olyankor nem is tudom, hogy vacsorára mit esznek. Minden üdítőt jéghidegen isznak, de forró kávét szorongatva próbálnak vezetni és mobiltelefonálni egyszerre. A nők viszont kizárólag salátán élnek, vagy olyan kolosszális méretű adagokban eszik a sültburgonyát hamburgerrel, hogy nézni is rossz. A fériak és a gyerekek közben iszonyatos hangon csámcsognak! Eleinte azt hittem, ez olyan kulturális örökség, mint az araboknál az étkezés utáni böfögés, amely a szakács iránti tiszteletadás jele, de nem. Egyszerűen csak nem tanultak meg csukott szájjal enni. Nyersrépát tunkolgatnak mogyorókrémbe és pillecukorral szórják meg a kruplipürét. Édes a savanyú uborkájuk és savanyú a paradicsomlevesük. Ebéd előtt a vendéglátó sajtot és sóskekszet kínál körbe, hogy elverje az éhét a társaságnak és azok kevesebbet egyenek.

Elrontottam a gyomrom az American Barbique-ban, ez egyszer már biztos. Pedig tudhattam volna, hogy mire számítsak. Mégis igyekeztem magammal elhitetni, hogy ha lassan is, de már képes vagyok megemészteni. Úgy tűnik, még eltart egy ideig. Nem is panaszkodhatok a körülményeimre, most én eszem az ő asztaluknál. Ha másképp nem megy, hát iszom később egy nagy pohár szódabikarbónás vizet.