2009. március 14., szombat

Kabátok és otthonok


Ma megint feltettem magamnak a kérdést: Vajon melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Azzal a különbséggel, hogy a mai napon a kérdés pontosan így fogalmazódott meg bennem: Mitől válik egy ház otthonná? Egyszerűen attól, hogy az ember fogja a holmiját és beköltözik? Lehetséges otthont vásárolni anélkül, hogy ott látnánk a bútorainkat a falak között? Vagy csak az képes erre, aki maga építi fel a házát? Aztán, ha tovább kell mennünk, akkor mi történik az otthonnal? Attól, hogy kiemeljük belőle a tartozékokat, visszaváltozik házzá? Ezek szerint azt a kamiont is az otthonunknak tekinthetjük, amelyikben a dolgaink átutaztak az óceánon pusztán azért, mert ott csücsültek benne a székeink és a párnáink? És ha épít magának a család egy házat, amit igazán az otthonának tervezett, de közben a gyerekek felnőttek és a saját lábukra álltak, mi történik az otthonnal? Egyszerűen átváltozik egy túlméretezett házzá, amit továbbra is ki kell fűteni és takarítani?

Őszintén szólva az egész bejegyzést tele tudnám tűzdelni kérdésekkel, mert egyelőre nem találtam rájuk választ.

Talán a legtöbbünk túl van már egy házeladáson, egy házvételen, lakáscserén, házépítésen. Hiszen mind felnövünk és egy nap odaállunk a szüleink elé és bejelentjük, hogy kiköltözünk. Hogy mi okból, az most nem lényeges. Vágyunk a saját várunkba, a felelősségre, a felnőtt életre, a függetlenségre. Annak ellenére, hogy jól kijöttünk az ősökkel, és hely is lenne elég, valami mégis húz az új, a változás felé. Sokan persze maradnak, vagy egyszerűen átköltöznek a társ szüleihez, mert így gazdaságosabb, kényelmesebb. Ez az írás azonban azokról szól, akik a hátukra kötik a batyujukat és nekivágnak az ismeretlennek, hogy saját fészek után nézzenek. Ők máris maguk mögött hagytak egy otthont. A gyerekkorét, amely annyira tökéletesen illeszkedett rájuk, mint a tenyerük.

Az ember fia vagy lánya mégis elindul, hogy újat találjon magának. Helyette azonban nem lát egyebet, csak idegen falakat. Áll az ismeretlen ház közepén összeszorított szemmel és hagyja, hogy a képzelete berendezze a szobákat. Látja magát főzni, tévézni, olvasgatni, kertészkedni, elképzel egy szombat reggelt, egy hétfő reggelt, egy vasárnap estét. Kiűzi az idegen lelkeket az új házból és a saját lelkével népesíti be. Elég néhány perc a gyakorlathoz és az otthonkereső máris tudja vagy inkább érzi, hogy érdekli-e az ingatalan vagy sem. A többi csupán részletkérdés. Ha mindez így van, akkor a kezdeti kérsére a válasz egyszerű. Először születik meg a ház, és beköltözéskor válik otthonná. Lehetséges, hogy hosszabb idő is eltelik, mire úgy érezzük, hogy ide vágyunk a nap végén haza. Hogy biztonságban, nyugalomban, egyensúlyban érezzük magunkat a falak között. Vagy rosszul olvastunk az ösztöneinkben és a ház rideg és távoli marad.

Keresés közben az otthonvadász sok házban megfordul és sokszor elpróbálja a fenti vizualizációt. Ha pedig kész házak között válogat, akkor úgy érezheti magát, mintha egy másik ember használt kabátját próbálná fel. Az bizony kevés, hogy gyönyörű a ruhadarab, de a mérete, a szabása, az állapota is meg kell hogy feleljen. Jó érzés-e benne? Átvészelem-e majd itt a hideg teleket, és nem lesz-e túl meleg a nyáron? Nem itta-e magába az előző tulajdonos idegen illatát? A leendő otthonunkba bele kell szeretni. Különösen, ha hosszabb időre tervezünk itt letáborozni. Bármennyire is volt a magyar nomád nép a Honfoglalás előtt, mostanra az európaiak közül is az egyik legkevésbé mobil. Nem szeret költözni. Ha épít vagy vásárol házat, lakást, azt többnyire azzal a szándékkal teszi, hogy élete végéig él majd itt. Vajon mitől változott ennyit az idők folyamán? Talán belefáradt a vándorlásba?

Ha kevesebbet is, de költözünk mégis. Alkalom adtán át az óceánon. Ilyenkor mindenképpen új kabát után kell nézni. Kabátok pedig itt is vannak. Az egyik szép, a másik kevésbé, de annyi bizonyos, egészen másként festenek, mint az otthoniak. Hiába találjuk meg rajta ugyanazokat a részleteket, amikor fel akarjuk magunkra próbálni, egyszerűen nem tudunk benne kényelmesen elhelyezkedni. Lehet, hogy fordítva vettük fel? Kétlem, hiszen elmagyarázták előzőleg, hogy ebbe a kabátba hogyan kell belebújni. Arról van szó, hogy nem szoktuk meg, hogy a gombok hátul vannak, vagy az oldalán, vagy egyáltalán nincs rajta gomb. Ez a ház reménytelenül idegen. Pedig a baj nem a házzal van, hanem velünk. Képzeld el, hogy élsz Közép-Európában 40 évig és 40 évig elöl gombolod a kabátod. Aztán egy nap arra kényszerítenek a körülmények, hogy bele kell préselned magad egy hátulgombolós ruhadarabba. Őszintén mondom, a "hátulgombolós" kifejezés nem hordozza a gondolatát sem valamiféle infantilis minőségnek. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a kabát más mint az otthoni.

Betoppanunk egy közép-osztálybéli házba itt Észak-Amerikában. Feltehetőleg azonnal szemben találjuk magunk a lépcsővel, ami az emeletre vezet. Miért kelti bennem rögtön azt az érzést, hogy a belépő a nappali, a konyha, vagy bármelyik másik közösségi helyiség megkerülésével azonnal felmenekülhet az emeleti szobába és elzárkózhat a család többi tagja elől, ha épp nincs kedve velük szembesülni? Ha belépéskor jobbra nézünk, látunk egy szűkös szobácskát egy ovális asztallal és hat székkel. Ez az ebédlő, de csak olyan alkalmakra, amikor vendég érkezik a házhoz. Egyébként csak várakozik kimérten és méltóságteljesen. A bal oldalom szintén egy kisebb helyiség díszeleg magányosan. Ő is csupán arra vár, hogy előkelő látogatókat szórakoztasson. Egyébként semmi dolga. Hiába fűtik, mert mintegy díszeiként a ház alsó szintjének rögtön a bejárat mellett ácsorogva mindig valamelyest hűvösnek érezzük őket. Aztán végre ismerős környezetben járunk. A konyha, az ebédlő és a családi szoba, ahogyan itt nevezik, már sokkal barátságosabb. Végre megtaláltuk az otthont. Az alsó szintet, a szuterént, kialakították úgy, hogy a gyerekek itt zajonghassák ki magukat. Ez az edzőterem, a hangmentes zeneszoba, a házimozi, a sportpálya.

Az emeleten a hálók és a fürdőszobák megint ismerősen köszönnek vissza, de mielőtt egészen megnyugodnánk, találunk egy helyiséget, ami a mester hálószobából nyílik. Nem használható hálószobának, hiszen zsákszerű nyúlványa a hálónak. De akkor mi ez valójában? A dolgozó, az emeleti nappali, amit csak a szülők használhatnak. Esetleg itt helyezhető el az erősen horkoló hitves éjszakára. Ide menekülhet a szülő kétségbeesésében, ha a családját odalenn nem tudja tovább elviselni. Kiváló bújóhely gyermekek részére, amiért azonban büntetés jár. A tiszta szoba, vagy épp az ellenkezője, a rumliszoba. Irracionális 30 négyzetméter. Egy zseb a kabáton, amit közvetlenül a másik zseb mellett helyeztek el. Hátha valamire jó lesz.

A közép-osztálybeli amerikai ház önelégülten várja a prominens látogatót, hogy szofisztikált módon szórakoztasson hetente egyszer. Ugyanakkor lehetőséget biztosít a család összes tagjának arra, hogy elkülönítse magát a többiektől a nap bármelyik szakában. Egyensúlyt igyekszik teremteni az egyéni szükségletek és a szociális kapcsolatok ápolásában. Ennek a háznak azonban csak a fele otthon. A másik fele egyrészt hivaltal, másrészt kulturális központ.

Ülök a magyar holmiaink között az albérletünkben és a leendő otthonunkról álmodozom. Egy házról, amelyben nagyanyám felújított sublótja nem néz ilyen sértődötten vissza rám a sarokból. Amiben apám átfestett katonaládája megint kihúzhatja magát. Egy házról, ahol a nappali könyvespolcán a Petőfi kötet dacosan szaval Walt Whitman-nak forradalmi verseket. S Whitman visszaválaszol a "To A Stranger" (Az Idegennek) című versében: "I am to see to it that I do not lose you." (Gondom lesz rá, hogy ne vesszelek el.) Nekem viszont gondom lesz rá, hogy ne vesszünk el ezekben a fordítva gombolós kabátokban. Biztosan találok egyet, ami még igazítható, átszabható. Amiből otthon lesz. Egy kicsit magyar, egy kicsit amerikai, de mindenképpen olyan, ami jól áll és kényelmes is.

8 megjegyzés:

  1. Ági,látom még nem találod a helyed.
    Én még csak 3-szor költözködtem életemben, de valóban a szülői lakástól való leszakadás volt a legnehezebb, bár bevallom élveztem is. És persze én csak 3-4 kilométerrel mentem arrébb.
    És direkt írtam lakást és nem házat, mert a szüleimnek sosem volt saját háza. Ők sokszor költöztek egyik lakásból, másik lakásba, ma is lakótelepen élnek.
    Anyukám szülőháza még megvan neki (sajnos a nagyszüleim már rég nem élnek, de anyu nővére még mindig ugyanott lakik, visszaköltözött), ahová mindig haza tud menni, az igazi otthona. Bátyám szokta is ezt emlegetni, hogy neki nincs gyökere, mindig valahol máshol élt, hová fog ő hazamenni?
    És lehet ebben valami. A fiaim már kérték, hogy sose adjuk el a házunkat, mert ők szeretnek itt lakni, és szeretnének majd ide visszajárni.
    Nekem is hiányzik az a környezet, ahol felnőttem.
    Kívánom neked Ági, hogy találd meg a kabátodat! Azt, amelyik kényelmes, nem szűk, de nem is bő, és pont elég zsebe legyen ahhoz, hogy el tudd benne tenni Petőfit is, nagymamád sublótját is és apukád katonaládáját. És legyen az az a kabát, amibe majd fiaid bebújnak, ha fáj valmijük, vagy éppen csak fáznak.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, Évi! Remélem én is, hogy éppen így lesz. Örülök, hogy ennyi mondanivalód volt az otthonaidról és úgy látom, nagyjából összecsengenek azzal, amiről írtam. Nem könnyű dolog az otthonra találás, de ebben eléggé optimista vagyok. Sokszor költöztem és többnyire minden kabátot sikerült magamra szabni. Itt is meglesz, csak türelem kell hozzá. Fontos állomás lesz a fiúknak, erre nagyon ráéreztél.

    VálaszTörlés
  3. Oh,Ági, azt mondanám értem miről beszélsz, bár sosem éltem át. Mi nagyon röghözkötöttek, ragaszkodóak vagyunk, még egy ütött-kopott ócska edénytől is nehezen válok meg (nem is dicsekednék a konyhaszekrényem tartalmával). A szülői házat könnyen elhagytam, mert várt az új élet, az egyetemista lét és onnan már együtt költöztünk a párommal közös otthonunkba, egy ócska pesti belvárosi ház harmadik emeletére, majd egy szép belvárosi ház harmadik emeletére, míg ki nem kötöttünk a mai kertes házunkban. Ez persze egy használt kabát, amit 12 éve csak toldozunk-foltozunk a saját izlésünk szerint, ezért nem fogom bánni, ha a gyerekek kirepülése után majd elcseréljük,egy másik valószínűleg ismét használt kabátra. Minden költözésem/sünk olyan volt, amire mindketten vágytunk, ezért a nosztalgia helyett az új izgalma dominált.
    Fontosak ugyan a régi bútorok, a megszokott tárgyak de azért a legfontosabb "bútordarabok" mégis csak a családtagjaink. Egyenlőre azt mondanám, hogy az a hely az otthon, ahol a férjemmel és a gyerekeimmel együtt vagyok, de ez a definíció még változhat...
    Én is azt kívánom, hogy találj rá arra a házra, ami számodra is otthonná tud válni.

    VálaszTörlés
  4. Én kétkabátos vagyok. Az egyik kölcsön, a másik saját. Hála az utóbbinak, van hova hazamenni, amikor otthon vagyunk. És ez jó. De abba nem is szeretek belegondolni, hogy vajon meddig tartható fenn ez a helyzet...
    Ági, azt kívánom Nektek, hogy találjatok rá arra a házra, amibe aztán bele tudod/tudjátok álmodni a majdani fészket. Lehet, hogy hosszúnak tűnik a keresés, de ez most indokolt, hiszen ennek a kabátnak sok szempontból kell passzolnia.

    VálaszTörlés
  5. Kedves Lányok, köszönöm mindegyikőtöknek a biztatást, és remélem, hamarosan beszámolhatok az új házunkról. Érdekes, Magdi, de én is a legtöbb költözést egyfajta izgalmas kalandként éltem át, tulajdonképpen a mostanit is. Igazán nem is panaszkodás képpen írtam a bejegyzést, inkább érdekesség képpen, hogy hogyan illesztjük magunkra egy másik ember, teszem azt, egy másik kultúrájú ember kabátját. Milyenek a belga házak, például, Csilla? Látsz nagy különbséget az otthonitól?

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm a kérdést, Ági. Waterloo egyik kertvárosában élve nem érzékeltem hatalmas különbségeket, legalábbis, ami a belső elrendezést illeti. A külső szemlélőnek inkább az tűnhet fel, hogy az otthoni színgazdagsághoz viszonyítva itt sokkal visszafogottabbak. Félre ne érts, eszem ágában sincs visszasírni a bugyirózsaszínű házakat vagy a hupikék háztetőket, de kicsit egyhangúnak érzem a téglaburkolatot vagy annak fehérre meszelt változatát. Üdítőleg hat közöttük néhány szolidan halványsárgára vagy homokszínűre festett homlokzat. Van egy dolog azonban, ami nagyon tetszik itt. A kerítés.
    Az esetek zömében csak három oldalról övezi a házakat és a szó szorosan vett értelmében zöld. Ez persze azzal jár, hogy rendszeresen kell nyesni, mert itt a szigorúan szögletesre nyírt sövény a divat. A harsogó zöld látványa azonban mindenképpen kárpótol a motoros lombfűrészek okozta a zajért.

    VálaszTörlés
  7. Amikor olasz óra ürügyén betoppantam az otthonotokba, nem csak miattad volt "dezsavű" érzésem, hiszen akaratlanul többször is keresztezték egymást röppályáink, hanem mert olyan volt, mintha helyettem írták, azaz rendezték volna be. A minap elhaladva a régi ház mellett, eszembe jutott, most vajon hol,s milyen... Aztán ráleltem a válaszodra, amiről az jut az eszembe, hogy gyerekkoromban bármilyen lepukkant helyen szálltunk meg nyaraláskor, a Mamám akár 48 órára is fészket varázsolt belőle. Nem tudom a titkát, de így volt.
    Aztán kiderült, hiába vesz le a lábamról a nappalitok, mégsem vagy otthon benne...
    Hát érkezz meg mielőbb!
    Adél

    VálaszTörlés
  8. Szia Adél! Hogy megleptél a megjegyzéseddel! Köszönöm, hogy írtál és azt is, amit írtál. Hát igen, mi is és a nappalink is keresi még a helyét. Az albérletünk nagyon ideális egy ideig, de hiába vesznek körül az ismerős holmik, mégis érződik, hogy átutazóban vagyunk itt. Amikor itt volt a mamám a nyáron, egészen otthonos is volt...Igyekszem én is az anyukák nyomdokaiba lépni és talán a ház is meglesz hozzá hamarosan. Az olasz tudásom azonban lassan a semmibe vész, bár most sikerül rendszeresen hozzájutnom a Confidenza magazinhoz. Talán pletyka szinten tudom tartani a szókincsem. Puszillak!

    VálaszTörlés