Az amerikai lány

Ülök egy összehajtható kempingszéken és üres tekintettel meredek a focipályára. Valamelyik gyerek piros felsőben és fekete alsóban az enyém. Egy darabig próbálom szemmel tartani a labda útvonalát, de a figyelmem folyton elkalandozik. Lendületes beszélgetés folyik mellettem és hiába minden igyekezetem, képtelen vagyok nem belehallgatni miután egy karnyújtásnyira ülnek tőlem. Az egyik beszélgető partner egy velem idős anyuka, a másik egy 18 év körüli lány, az unokahúga. Itt tanul az egyetemen Providence-ben. Összefutottak egy rövid találkára, míg a fiaink megbírkóznak a helyi csapattal. Az anyuka csendesen tesz fel kérdéseket a lánynak és kommentálja az elhangzottakat. A fiatal hölgy láthatólag élvezi a nagynéni figyelmét és minden porcikájával beszél. Nekem a lélekzetem is elakad egy-egy hosszú körmondat hallatán, de ő fáradhatatlanul folytatja.

A beszélgetés minden részeletére nem emlékszem, de javarészt arról van szó, hogy mivel foglalkozik jelenleg és milyen tervei vannak a jövőt illetően. A lány egy éve került el massachusetts-i otthonából a rhode island-i egyetemre. Nagyon ideális a távolság, hiszen alig egy és fél óra alatt otthon van, ha épp ideje vagy igénye adódik látni a családját. Egyetemistaként igyekszik minél előbb beilleszkedni az új környezetébe, minél több emberrel megismerkedni és minél több tevékenységbe belefogni. Unalmas perce alig akad. Többé-kevésbé megtervezte az elkövetkező tíz évét, amelyben lediplomázik, belekezd a mesterképzésbe, munkahelyet talál az egyik közeli államban és ha úgy alakul, akkor lesz család is. Egyelőre azonban igyekeznie kell a tanulással, hátha jövőre összejön az ösztöndíj egy másik egyetemen, ahol újabb és érdekesebb kurzusokat vehet fel. Ott csak ösztöndíjas támogatással folytathatja a tanulmányait mivel a szülei azt az egyetemet már képtelenek lennének finanszírozni. Ahhoz viszont szorgalmasan kell tanulnia, mert a sportok terén felmutatott teljesítménye alapján nem számít a bejutásra. Persze, hogy sportol. Imádja a softball-t.

Ez az a pillanat, amikor alig észrevehetően oldalra fordulok, hogy végre szemügyre vegyem a hangforrást. A lány terebélyes. Az arca helyes, tiszta és ragyogó, a haja fényes és erős, de olyan mértékben tölti ki a kempingszékét, hogy szinte én esek kétségbe a felállás gondolatától. Rövid, dundi kis ujjain számtalan gyűrű. Trikója őszinte buzgósággal igyekszik valamelyest takarni dús formáit. Zsákszerű rövidnadrágja önmegadással tűri, hogy gazdája könnyed mozdulattal helyezze jobb bokáját a bal térdére. Lábán a széttaposott strandpapucs már meg sem lep, hiszen itt gyakran a templomba is ebben járnak szülők és gyerekeik egyaránt. Lábujjkörmei szigorú bordóra festve. Fejét öntudatosan veti hátra és beszél teljes hangerővel a pályát nézve.

Az egyetemi évek alatt kötelező adott óraszámban önkéntes közösségi szolgálatot teljesteni. Ebből sok fajta létezik. Obama annak idején így indította politikai karrierjét és most is arra buzdít, hogy akár foglalkoztatottság mellett, akár ennek hiányában, az emberek igyekezzenek találni maguknak időt és alkalmat olyan tevékenységre, amely által lehetőségük nyílik a helyi közösségnek visszaszolgáltatni a támogatást, amit amúgy mindenki természetes módon fogad el attól. Legyen az idősekről, rászorultakról való gondoskodás, oktatási, politikai intézmények, zöldszervezetek segítése, sport- és művészeti rendezvények, gyűjtőakciók szervezése, stb. Tennivaló mindig akad, és ami szintén nem elhanyagolható részlet, hogy a befektetett energiaráfordítás mindenképp megtérül, hiszen jegyezhető az önéletrajzban. A cél kettős: egyrészt a jótett a köz érdekében, másrészt, hogy ne maradjon egy szemernyi elvesztegetett ideje sem egy fiatalnak, ami alatt egyéb rosszaságba keveredhet. Az ilyen jellegű munka személyiségformáló, nem véletlen, hogy kötelezővé tették a felsőoktatásban. Egyébként fizetős munkahellyel is rendelkezik, az egyik helyi élelmiszerboltban kasszás részmunkaidőben. Az egyetemista élet nem olcsó, mégsem illik már ilyen idős korban a szülőket pumpálni zsebpénzért. Különben sem szívesen adnak, sokszor még olyankor sem, ha éppen futná rá, hogy a gyermek megtanuljon önállósodni és kialakuljon benne a rendes amerikai látástól vakulásig munkamorál.

Ülök a kempingszékemen és végre megint megtalálja a tekintetem a fiam. Az arca kipirulva, haja csapzottan hullik a szemébe. Egy pillanatra megáll és kétségbeesve néz körül a pályán. Látszik, hogy elégedetlen. Hiába tesz meg mindent annak érdekében, hogy nyerjenek, mégsem lesz elég. Ezen a meccsen nem. Vesztésre állnak és a szemében még innen a lelátóról is jól látszik a csalódottság. Annyira szeretném, ha még egy ideig élvezetből rúgná a focit és nem csak lelkiismeretességből, de tisztába vagyok vele, hogy már őt is magával rántotta a teljesítményközpontúság, a versenyszellem, az anyagi javak utáni vágyakozás. Lassan arra is kezd ráeszmélni, hogy nem elég a tehetség, a szorgalom, az intelligencia a pályán, ha a játék után nem képes választékosan, összefogottan, magabiztosan kifejezni a jövőre vonatkozó elképzeléseit, egy egyetem sem kap majd utána. Ezen még dolgoznia kell, de az idő sürget, elkezdődött a második félidő.

Senki sem szeret veszteni, ám ha az ember felvértezi magát önbizalommal erre az eshetőségre is, ha bizonyos benne, hogy lehetősége van a győzelemre a következő alkalommal, akkor majdnem olyan, mintha nem is vesztett volna. Akkor mindegy, hogy kövér vagy sovány, csúnyácska vagy ügyetlen, ha színes bőrű vagy tolószékes, van esélye arra, hogy elégedett ember váljék belőle. Legalábbis errefelé így mondják.

A meccs véget ér. A lány fürgén emelkedik ki a székéből és a pálya széléhez siet, hogy biztató szavakkal várja lógó orral közeledő unokaöccsét. Izgalmas meccs volt! Nagyon jól játszottál, olyan büszke vagyok rád! A fiú halványan elmosolyodik. Látszik, hogy igyekszik nagyfiúsan viselkedni és szikráját sem mutatni elkeseredettségnek. Ő már a jó úton halad, - gondolom magamban - lássuk, hogy áll az én fiam!


(A kép forrása: www.paulnormansell.com)