Elég, ha néha rám mosolyogsz

Minden hang önállóan szólalt meg a fülében. A vonat zakatolása, a szomszéd idegesítő krákogása, a ház előtt játszó gyerekek kiabálása. "Miért kell a gyerekeknek folyton kiabálni?" A szél zabolátlan futkározása a fák levelei között. Az autók lassítása és gyorsulása. A patetikus sóhajtásai a gondolatfolyamok végeztével. Nem akarta őket maga körül. Mozdulatlanul ült a kanapén és rettegett attól, hogy bármilyen moccanására zajfelhő kerekedik ismét körülötte, ami még dermesztőbbé teszi a következő pillanat némaságát. Már alig várta, hogy végre három óra legyen és elkezdődjék a sorozat, amit hétköznapokon ilyenkor végignézett. Zsolt nem tudta, hogy tévézik napközben. Nem volt szabad, hogy megtudja, mert véget nem érő kötekedésbe kezdett volna, hogy milyen jó egyeseknek, akik napközben tévézgethetnek, míg mások azt sem tudják, hogyan osszák be az idejüket, hogy milyen értelmetlen zagyvaságokkal van tele a tévé és valószínűleg innen származnak a folyamatos vásárlási ötletei, hogy ezalatt nyugodtan kitakaríthatta volna a spejzet, hogy hihetetlen, hogy fiatal nő létére unatkozik, hogy ha boldogtalan, csak önmagát vádolhatja érte, mert a kisujját sem mozdítja azért, hogy valami változzék körülötte, a tévé biztosan nem fogja az életét szebbé vagy jobbá varázsolni, mert a tévé egyáltalán nem megoldás semmire, egyetlen haszna van talán, pontosan határozza meg a pillanatnyi hőmérsékletet és a pontos időt. A napközbeni tévézés ugyanis kizárólag mozgásképteleneknek és ágyhozkötött betegeknek való. Ugyanez vonatkozik a napközbeni regényolvasásra is, amit Irén szintén csak egyedül merészelt megejteni és amint végzett, fogta a könyvet és úgy helyezte az ágya melletti asztalkára, ahogyan azt az előző este hagyta. Háromtól megnézi a filmet fél négyig, addigra lehűl annyira a levegő, hogy kimehet falazni a teniszpályákra egy kicsit. Ott legalább van egy kis mozgolódás, ráköszön néhány ismerős arc.

Az epizódnak megint túl gyorsan lett vége. Az őrületbe kergetik a nézőket ezzel a lélekzetnyi történetszilánkokkal. Soha semmi nem oldódik meg, csak minden egyre szövevényesebbé, valóságtalanabbá válik.

Fogta a teniszütőjét, a haját egy baseball-sapka alá túrta, még egyszer megnézte magát a tükörben és elégedetten zárta be maga mögött az ajtót. A hangok hirtelen feléledtek és vidáman futották körbe, amint kilépett az utcára. Az elveszettnek tűnő szél, mintha csak rá várt volna egész délután, előszaladt a lombok közül és csipkelődően kapott a sapka alól furakodó copfja után. Csupasz vállát az augusztusi nap ízlelgette és Irén akaratlanul elmosolyodott a gyengédségétől.

A pályán néhány páros ütögetett egyenletes ütemben. A salakon két pocakos férfi igyekezett hangos káromkodással pótolni egykori rugalmasságuk, fiatalságuk hiányát. Irén reménykedve nézett körül, hátha ismerősbe botlik és nem kell ismét egyedül püfölnie a falat, de csak a túlsó oldalról hallott monoton puffogást. A koppanások szabályosságából úgy ítélte, hogy a gazdájuk tapasztalt teniszező, így tőle illetlenség lett volna megkérdezni, hogy játszanak-e együtt. Maradt a fal hát és a folyton rossz szögben visszaverődő ütései. Már harmadikra hatalmas ívben repült a labdája a túlsó oldalra. Ügyetlenségét kihasználva, reménykedve indult a kis kapu felé, hogy végre szemügyre vegye a túlsó fél játékosát, hátha az mégis felajánlja a társaságát. Még a kilincset sem volt azonban alkalma lenyomni, mire a teniszlabda szemrehányóan pottyant vissza a saját oldalára. A lány egy csalódott "köszönöm"-mel kapott utána. Mégis minden igyekezete ellenére a labdák rendre röpültek át a palánkon. Már meg sem kísérelt értük menni. Kipirulva várta, hogy azok visszataláljanak hozzá. Tíz perc elteltével azzal szórakoztatta magát, hogy változatosan próbált köszönetet mondani az arcnélküli társnak, aki fáradhatatlanul és teljes némasággal irányította a helyükre az eltévedt labdákat: elnézést, bocsánat, köszi, megint köszi, kösz, köszönöm a türelmét, ne haragudjon. Aztán egyszerre csak kifogyott a hálálkodásból és végre szabad utat engedett a kíváncsiságának. Szorosan megmarkolta az ütőjét és a kisajtóhoz vonult. Bátortalanul nyitotta résnyire, bedugta rajta a fejét és anélkül, hogy képes lett volna kivenni a túloldalon játszó férfi ábrázatát, odaszólt neki: "Gondoltam, személyesen is köszönetet mondok végre a türelméért. Igazán nem bosszantásból teszem, de nem túl rég óta teniszezem, próbálom leszorítani." Az ismeretlen megállt, labdája a bal markába pattant, miközben a háta mögött a délutáni nap sugarai teljes erejükből azon igyekeztek, hogy keresztül verekedjék magukat az elébük úszó bárányfelhőkön, hogy végre megnézzék maguknak a magányos teniszezőt, de a férfi arca az árnyékban maradt. "Semmi gond.", válaszolta az kurtán. Irén mégsem tudott rá haragudni. "Ez is csak úgy magában üti itt a falat, mint én.", gondolta és rokonszenvét egy mosolyba csomagolva bólintott ismét a férfi irányába, aztán visszaballagott a saját oldalára. "A nyavajába! Ezek után már tényleg nem üthetem át, az nagyon kellemetlen lenne."

Alig néhány perc elteltével azonban a túloldalról repült Irén irányába a sárga labda. A lány elégedetten ugrott utána, visszaütnie ám ezúttal nem sikerült elsőre, s mire másodszorra próbálkozott volna, a férfi a kapuban állt és mosolyogva nézte Irén ügyetlenkedését. "Elnézést, de muszáj volt látnom azokat a mosolygós szemeket mégegyszer." Irén kezében megállt az ütő és fogalma sem volt, hogy zavarában mit mondjon. "Itt a labdád.", nyögte ki végre. "Tényleg nem akartam megtartani, csak most valahogy nem sikerült átütnöm." A fiú egyidős lehetett vele. Nem sokkal magasabb Irénnél, sportos, napbarnított és hűvös, de barátságos kék tekintetétől nem lehetett szabadulni. "Van kedved játszani?", kérdezte a fiú. Irént olyan váratlanul érték a szavak, hogy egy pillanatig válaszolni is elfelejtett. Nem akarta, hogy megmoccanjon az a kék szempár. Csak ott akart állni és lubickolni abban a rakoncátlan tekintetben, mint egy két éves gyerek a kis gumimedencéjében. "Biztos vagy benne? Nagyon kezdő vagyok, félek, hogy megbánod néhány perc múlva és aztán majd illendőségből nem mered majd azt mondani, hogy inkább mégsem. Pedig azt szeretném, hogy ha szörnyű és unalmas, rögtön szólj, és akkor abbahagyjuk. Az nekem is rossz lenne, ha utána csak kerülgetnénk egymást a pályán. De mégsem fogsz szólni. Most aztán már késő. Ezen csak én nyerhetek, hidd el, csak nekem lesz hasznomra és az nem igazságos. Elfalazgatok én itt egyedül és talán egyszer leszek annyira jó, hogy mégis megpróbálhatjuk együtt. Ki sem mernél nevetni ilyen ismeretlenül. Nekem persze nagyon jól jönne egy kis gyakorlás, de azt nem várhatom el, hogy..." "Elég.", szólalt meg hirtelen a fiú. "Elég, ha néha rám mosolyogsz." A lány végre elhallgatott, majd a kezét nyújtotta. "Irén vagyok. Akkor játsszunk."