A konyha munkahely?

Ez nem Irén története lesz, ez az én pénteki napom története. Minden szó igaz, de a gondolatok, amelyek a történést követték, nos, azokért vállalom a felelősséget és vállalok vitát, egyet nem értést, rosszallást, haragot, sértődést, de kiállok mellettük az utolsókig.

Még mielőtt azonban közzé tenném a rövid, és tulajdonképpen eléggé mindennapi esemény részleteit, előre ki szeretném hangsúlyozni. Ez a bejegyzés nem férfiellenes. Egy ápolónő kérdése indította el bennem a gondolatok, vagy inkább kérdések özönét, amelyekre húsz éves korom óta keresem a választ valószínűleg életem végéig. Nem a férfiakat vádolom együtt nem érzéssel, nem feminista zászlókat lobogtatok miközben három férfivel osztom meg az életem legboldogabb részét. Egyszerűen csak a helyére szeretnék tenni az értékrendemben néhány dolgot, hogy jobban, sokkal jobban érezzem magam a bőrömben, mint nő.

Több mint egy éve élünk az Államokban. A hitvesem a napjának 12 óráját házon kívül tölti a munkája miatt. Ráadásul olykor utazik, amikor három-négy-öt éjszakát is távol van tőlünk. Úgy gondoltam, hogy az első időkben fontosabb, ha itthon maradok és segítem a fiúkat a letelepedésben. Otthont keresek, barátságossá teszem a családi fészket. Kiigazodom a boltok között, az orvosok között, megismerem az iskolai elvárásokat, hol áll meg az iskolabusz, igyekszem emlékezni, hogy mikor hozzák a vizet, mikor viszik a kukát, miért dobják az ajtóm elé a csomagot, miért nincs piac, mit lehet a farmokon kapni, mivel festi őszülő hajam a fodrász, hogy találok haza a fociedzésekről.

Mostanra kezdem végre úgy érezni magam, hogy kezdünk egyenesbe jönni, s talán ismét alkalom nyílhat a számomra, hogy munkába álljak. A munkakeresés azonban nem egyszerű dolog itt sem, különösen a mostani szűkös időkben, amikor néhányan már arra is hajlandóak, hogy fizetés nélkül tartsák meg a munkahelyüket pusztán az egészségbiztosítás miatt és azért, hogy ne essenek ki a kapcsolatrendszerükből. Hála az égnek azonban, hitves munkája révén akkor is megélnénk, ha én úgy döntenék, hogy egyáltalán nem szándékozom visszaintegrálni magam a pénzkeresők közé. Áldott sorsom valamely oknál fogva mégsem elégít ki, s elkezdtem elhelyezkedési lehetőségeket keresni. Közben továbbra is elegendő teendő adódik a ház körül és úgy veszem észre, hitves sem igazán sürgeti a dolgot, s hogy meggyőzzön, többször meg is beszéljük, hogy miért. Nyilván nem árulok el nagy titkokat azzal, hogy egy család mennyit spórol, ha az édesanya, vagy uram bocsá', az édesapa otthon marad a gyerekekkel. Egészségesebben eszik a család, többnyire nincs takarítószemélyzet, nincs gyerekpásztor, a gyerekek jobban tanulnak, kiegyensúlyozottabbak, stb, stb. Az esetek túlnyomó részében pedig még mindig az apa az, aki eltartja a családot, vagyis olyan keresettel rendelkezik, amelyikből a család a legjavát finanszírozza a kiadásainak. Mert a férfiakat ugye még mindig, a fejlett országokban is jobban fizetik. Egyszerűen azért, mert férfi. Még akkor is, amikor nem teherhordó munkáról van szó. Pedig köztudomásúan a nők magasabb százalékban végeznek mostanság felsőfokú intézményben, tehát feltehetőleg értelmileg is képesek ugyanazt a feladatot éppen ugyan olyan jól elégezni. De ők nők, akik szülni fognak, aztán gyerekeket nevelnek és háztartást vezetnek. Nekik nőnek kell lenni, maradni. És ki várja tőlük el, hogy ezt mind megtegyék, ha nem a férfiak. És miért? Hogy ők nyugodtan dolgozhassanak 10 órát az irodában és ne kelljen azon töprengeniük, hogy vajon aznap mi legyen vacsorára, miért kapott a gyerek már megint csak négyest matekból, mikor jön a vízvezetékszerelő, hogy a csepegő csapot megjavítsa, mikor kezdődik az edzés és mikor ér véget, hogy jut el a gyerek a suliból a zongoraórára, mitől lesz az ing ismét tiszta és jól vasalt, mikor cseréltük utoljára az ágyneműt, mit kell vinni a délutáni sulis bulira és van-e ajándék a hétvégi szülinapi zsúrra. A dolgozó férj ugyanis jellemzően felkel, megreggelizik, jó korán, még mielőtt a család többi tagja ébred, mivel szeret korán elindulni, hogy elkerülje a forgalmat és hogy aztán korábban haza is jöhessen, tehát önmagában bekapja a reggelit, aztán huss, se híre se hamva egész nap. Este, ha hazajön fáradtan, megint jobb, ha nem zavarjuk, mert ugyebár korán kelt, egész nap dolgozott és még mindig tele a feje olyan komoly problémákkal, aminek mi a felét sem értenénk. Ennek okán az édesanya úgy rendezi, hogy a gyerekek addigra megvacsoráztak és az ágyban várják az édesapát, hogy az egy odaadó csókot nyomjon a homlokukra és jóéjszakát kívánjon nekik. A lelkiismeretesebbje még megkérdezi a csemetéktől, hogy minden rendben volt-e a suliban és ugye szót fogadtak a mamának. Ezek után férfiasságának teljes tudatában leül a gőzölgő vacsorához, aminek következményeként hamarosan édes álomba merül a tévé előtt, vagy az újság sportrovata felett. Majd eljön a nyári vakáció ideje és a család kérdőn néz az édesapára, hogy vajon miből gazdálkodhatnak. A család feje pedig nagyvonalú és lesz tengerparti nyaralás és új stoplis cipő. A jó feleség hálás pillantást vet hitvesére, mert idén nem kell a bolgár tengerparton a műanyag flakonok között kiterítenie a törölközőjét a földre, hanem a spanyol riviérán a személyzet vezeti a saját napozó ágyához. Hites ura azonban a hotelszobában marad, hogy átnézze az email-eket és a legsürgetőbbekre válaszoljon, mert ha kiteszi a lábát egy pillanatra, azon nyomban minden a fejetetejére áll és jobb azért résen lenni. Viszont megigéri, hogy egy óra múlva ő is tényleg ott lesz a strandon és tollasozik a srácokkal egy félórát, ha a rossz dereka nem szól bele.

Hogy meglennének nélkülünk és a gyerekek nélkül? Nyilvánvalóan meg. Nem is akárhogyan. Magányosan, elhagyatottan, kiábrándultan, életuntan, céltalanul. Kell a család, kell egy feleség, kellenek a gyerekek, kell, aki gondjukat viseli, aki értelmet ad a munkájuknak, aki elismeri a teljesítményüket.

S akkor íme a pénteki rövidke történet:
Sietnem kell az ebéddel, mert a nagyobbik fiamért 1 órára kell a táborba érnem, hogy hazahozzam. Általában nagyon éhesen érkezik, s én nem akarom, hogy egy elárvult szendvicset tömjek bele. Itthon vagyok elvégre, van időm főzni. A kisebbik matematika feladatokkal babrál mogorván a konyhaasztalon. Én még reménykedem, hogy be tudom fejezni az email-t, amit a barátnőmnek írok reggel 9 óra óta részletekben. Közben kiporszívóztam az autót, beugrottam a boltba, kitakarítottam az alsó szinten a fürdőszobát. Mindjárt kész a levélke, de a sütő hirtelen sípolni kezd. Kész a fasírt! Hirtelen mozdulattal kirántom, miközben az email befejező során töprengek. Én balga azonban rossz tepsibe töltöttem a húst, a forró olaj a jobb alsó karomra fröccsen. Egy pillanatra nem is fáj. De mi lóg a karomról? A bőröm! Féltenyérnyi nagyságban mutatja magát a rózsaszín epidermis. Egy perc és lüktetően égni kezd. Ez jó jel, még érzem az ujjaim, de meg kell mutatnom orvosnak. Max, figyelj, nincs semmi baj, csak egy kicsit megégettem magam, elugrom a helyi klinikára, mindjárt jövök és adok ebédet! A nővérke azonban más véleményen van. Csak az amatőr kötésem méretéből úgy ítéli, hogy a sürgősségi osztályon a helyem, ami két várossal arrébb van. De nekem most a fiamért kell menjek!? Hát vigye haza a fiát, aztán menjen a sürgősségire! Ja, vagyis, annyira azért nem vagyok rosszul, hogy elvezessek harminc kilométerre, hogy végre valaki ránézzen a sebemre? Ez talán egy másik blogbejegyzés témája lehetne. Végre ülök a regisztrációs hölgy előtt, aki felteszi a sarkalatos kérdést: "Munkával kapcsolatos baleset?" "Aaa, hááát, vagyis, az úgy volt, hogy húskenyeret vettem ki a sütőből. Tudja én nem is eszem húskenyeret, a családnak készült, és...Mit gondol, a konyha munkahely?" A nővér türelmetlenül néz fel rám a papírjáról. "Ezek szerint otthon történt, nem munka közben.", válaszolja határozottan és kipipálja a megfelelő rublikát. Én azonban ott maradok a bizonytalanságban. Persze, értem én, a biztosítás, meg ilyenek. De hát nekem most ez a munkám. Akár lehetne örökre is ez a munkám, s akkor kitől jönne a megbecsülés azért, hogy tisztességesen ellátom a családom? Ki honorálja meg nekem, hogy ma megint főztem, mostam, takarítottam, vasaltam, hurcolásztam a gyerekeim jobbra és balra, hogy beugrottam a postára, a bankba, hogy még a focistárs gyerekének is kentem egy Nutellás szendvicset, mert velünk jött haza. Hogy meglocsoltam a virágokat a ház előtt, bár az is lehet, hogy utoljára, mert az elmúlt két napban elfeledkeztem róluk?

Nincs szükségem a férjem, a gyerekeim elismerésére mégsem, legalábbis nem minden tizedik percben, amikor valamit teszek értük. Valószínűleg megbolondulnék tőle, ha egyfolytában a köszöneteikkel nyaggatnának. Csupán azt szeretném, ha hallgatólagosan ők is elismernék, hogy az én munkám éppen annyit ér, mint a papa munkája, ráadásul sokkal több veszéllyel jár és sokkal több sérüléssel fizikai értelemben. Ezért cserébe viszont nekem se kelljen lépten nyomon hálálkodnom azért, hogy a család normális materiális igényeit finanszírozza. Azzal teszem lehetővé ugyanis az ő munkáját, hogy biztos családi hátteret biztosítok hozzá. Hogy neki egyébre sem kell gondolnia egész nap, minthogy az irodai feladatait megoldja. Illetve talán még azon, hogy vajon mit teszek elé az asztalra aznap este.

A képet ez év májusában fotóztam Boston-ban egy szombat délután, s csatoltam ezen bejegyzéshez ellenpéldául. Mindazonáltal meg vagyok győződve, hogy a fiatal papák nem a babakocsi tologatástól növesztettek ilyen formás bicepszeket.