Jegy csak oda

Hát persze, hogy nem csak a fánkrecept maradt le a készülődésben. Nem is csupán a kedvenc ételeim hozzávalói nem kerültek lejegyzésre, de elfelejtettem gondolni arra is, hogy leszokjam a "drága kicsi lányom" megszólításról. Meg hogy kivegyék a kezemből a vasalót, vagy hogy azt mondja a mama, hogy "menjetek csak mozizni egyet, majd én lefektetem őket", vagy hogy "fáj még a fejed, gyere, megmaszírozom", és "hagyd, majd átültetem én egy másik cserépbe" és "hoztam neked egy kis frissen fejtett borsót, de ha már itt vagyok, fel is dobom főni". Unod már? Mert én igen. Pedig még két hónapja sem vagyunk itt, és máris fáraszt a felnőtt életem. Pedig itt volt már az ideje...

Az én anyukám 19 évesen lett felnőtt. Őrbottyánból átköltözött Szadára. A két helység alig 15 kilométerre van egymástól, de az akkori távolság 21. századi mértékkel legalább 1 000 km volt. Lehetett volna kevesebb is vagy több, neki akkor már mindent tudni kellett a háztartásról, a gyereknevelésről, a kertről. Mégsem ettől lett felnőtt. Őt a vonat vitte az önállő élete felé 19 évesen. Abban a pillanatban történt a leválás a szüleiről, amikor felszállt arra a szerelvényre, amelyikre visszafelé már nem vett jegyet.

Én repülőn jöttem el. Retúr jegy nélkül és 40 évesen. Pedig úgy volt, hogy a 18. születésnapom környékén válok felnőtté, amikor Egerbe költöztem kollégiumba. Vagy talán amikor az első fizetésemet kapom kézhez. Abban már biztos voltam, hogy az esküvője napján asszony lesz a lányból. Aztán megszületett az első fiam és mégsem történt meg az átváltozás. Eddigre azért már furcsáltam a dolgot. De nem volt hiányérzetem, hiszen ott volt nekem az édesanyám, és én azzal nyugatattam a lelkiismeretemet, hogy neki erre legalább olyan nagy szüksége van, mint nekem. Ez élete értelme. Én úgy leszek a támasza, hogy hagyom, hogy nekem meg ő legyen a támaszom. Igazából eszem ágában sem volt a saját lábamra állni.

Nekem ehhez át kellett repüljek az Atlanti óceánon, pedig mennyire utálok repülni. De még ez a félelmem is hasznomra van most, mert azóta ismét a mamám jó illatú konyhájában ücsörögnék és panaszkodnék, hogy milyen nehéz a gyerekekkel és mennyire sok a munka és mennyire kevés az idő. Hát most itt vagyok és úgy érzem, hogy semmim sincs, csak időm. Időm töprengeni azon, hogy mit kezdjek a későn jött felnőttségemmel. Hogyan tud az ember a lehető legkevesebb sérüléssel leválni a megszokott élethelyzetéről és újat kezdeni úgy, hogy közben még folyamatosan mosolyog is hozzá? Mert itt ám mosolyogni kell!