Mosolyterápia

Valóban nehéz megszokni, hogy állandóan molyogni kell, mert állandóan rád mosolyognak. Én legalábbis nem hiszem el, hogy mindenkinek mosolyoghatnékja támad attól, hogy velem találkozik. Különben is, semmi okot nem szolgáltattam arra, hogy ilyen jókedve kerekedjék tőlem. Akkor meg minek fárasztja magát azzal a hamis vidámságával? Azt hiszi talán, hogy nekem ettől könnyebb lesz bármi is ebben az országban? Hát nem. Én nem fogok csak úgy bedőlni ezeknek az önáltató olcsó örömöknek. Nekem nyomós okom kell legyen arra, hogy jókedvem legyen. Márpedig a csomagszállító fiú, az utcai gyalogos, a portás, a postás, a főbérlő, a szomszéd, a focistárs-szülő és a kasszás engem ne kérdezgessen úton útfélen arról, hogy hogy vagyok és várja el mindenképpen, hogy jól legyek. Na persze ő is jól van és nagyszerű napunk lesz mindkettőnknek. Hát ez nem megy ilyen könnyen ott, ahonnan én jövök és a hozzám hasonszőrűeknek sem megy ilyen könnyen, még akkor sem, ha ide pottyantotta őket a jó vagy a rossz sorsuk. Nekünk az élet nem habostorta ám, hogy csak úgy vagdalkozhassunk a mosolyokkal mindenkinek, aki véletlenül elénk vetődik.

Nem mondom, jobb, mintha rám sem nézne, vagy éppenséggel rám mordulna, hogy az nincs és nem is lesz. Vagy hogy adjak aprót, mert ő aztán nem váltja fel a tízezresemet. Vagy hogy megint késtem és legközelebb inkább ne is jöjjek. Nem esett jól az sem, amikor a szülőtárs hangos rosszallását fejezte ki, mert az én kevésbé tehetséges gyerekemet támadónak tették be. Később kerek perec felszólított, hogy "ne szövegeljek neki vissza". A postás pedig biztosan nem csöngetett kétszer, de talán egyszer sem. Így hát be kellett menjek a csomagomért a postára, ahol sorban álltam 20 percet. Láttam az ablakból, ahogy bedobja a cetlit a postaládába. A szomszédom pedig határozottan megkért, hogy neki aztán ne hurcoljam oda a saját leveleit, mert ő nem szorul rá a rokonai támogatására. Itt nincs apelláta. Ezek őszinte és tárgyilagos megnyilvánulások. Semmi mesterkéltség és félreérthető gesztusok. Ettől máris jobban érzem magam. Az meg pláne nem érdekli a kasszást, hogy hogy vagyok. Igaz, engem sem érdekel, hogy ő hogy van. Ezt anélkül is látom, hogy megkérdezném. Kimerült és életunt. A napunk pedig olyan lesz, amilyen lesz. Attól biztosan nem lesz jobb, hogy ő szép napot kívánt nekem. Ilyen csodákban nem hiszünk. Majd csak túléljük valahogy ezt is, és az már elég jó lesz.

Nem dőlök be nekik, hidd el. Csak azért mert visszamosolygok és megkérdezem, hogy hogy van, az még nem azt jelenti, hogy átálltam. Tudom én, hogy ez csak tömegpszichózis. Mosolyterápia. Olyan mint a hamburger és a sör. Minél nagyobb adagot adnak, annál jobban lelassul tőle az ember gondolkodása. Ha meg még mosolyognak is hozzá, akkor az élet tényleg szép, és nem panaszkodunk. Jöhet bármi. Mert azért itt is csak emberek élnek. Itt is küszködnek a tűzzel, a vízzel, az Alzheimer-kórral. Itt is csak túléli milliónyi ember a napját, de mintha többet mosolyogna hozzá. Nekem mégse mondja azt, hogy így könnyebb. Talán két perccel ha könnyebb. Aztán megint két perccel, ha a postás aznap hoz valamit. További öt perc a boltban. 60 percnyi mosoly a fociedzésen! Számolod? Alakul a napom, bajtárs. A végén még azt is meg fogom próbálni, hogy reggelenként elmondom a tükrömnek, hogy fiatal vagyok, most kezdődik az életem legizgalmasabb része, és ma reggel megint tele vagyok önbizalommal és energiával. Aztán rámosolygok a tükörképemre és szép napot kívánok magamnak. Állítólag, ha az ember sokat ismételgeti, egy idő után elkezd benne hinni. Állítólag. Azért erre még várhatnak, engem más fából faragtak! Egyelőre azonban csak mosolygok, elégedjenek meg azzal.