A sublót

Türelmetlenül löködöm a fáradtan felnyikorduló fiókot beljebb és beljebb. Goromba mozdulataimra a sublót megremeg és erőtlenül megadja magát. A fiók végre a helyére csusszan, és én elégedetten símítok végig az öreg bútoron. Csak nem fog ki rajtam alig 150 év! Ha kiszolgálta a dédanyámat, a nagyanyámat, akkor kiszolgál még engem is. Elvégre én mentettem meg az életét! Most rajta a sor, hogy engem mentsen meg a jelenben való elveszettségemtől.

Emlékszem. Még hóhalmok kucorogtak duzzogva anyám kapujának sarkában azon a hűvös márciusi napon, amikor hazarepültünk a forró Dubai-ból. Végleg. Alig néhány bútordarab utazott velünk, sok-sok bőrönd és két parányi gyermek. A szülői házban szállásoltuk el magunkat, amíg új otthonra nem találunk. Teltek a napok, s míg a kicsik aludtak, én számot vettem a régi házon. Alig változott. Apám rozsdás szerszámai, rozoga rekeszek, lyukas kosarak, rozsdás vájlingok, egy széteső félben lévő Sparhelt. Csupa használhatatlan és értéktelen lomok garmadában. Az egyik sötét sarokban vettem észre nagyanyám sublótját. Mogorván, betegen, haldoklóan jajdult fel, amint hozzáértem. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy nagyanyám elment és a sublót alsó fiókjából a nagynénik rendre előszedték az elkészített temetési ruhadarabokat. Hányszor nyúltam félve a hosszú évek óta itt őrzött fényes fekete rakott szoknyákhoz, inghez és bekecshez. A kendő és a harisnya is szépen ott sorakoztak, nehogy híja legyen az ünnepi ruhának, ha eljön a nagy nap. Semmi pénzért nem bízta volna nagyanyám másra a fontos holmik kiválasztását.

A fiókok most a bátyám és az én régi kisiskolás könyveinket őrizték. Aztán egy MK-25-ös magnetofont, amelyiknek nem lehetett rendesen lezárni a kazettatartóját és néhány ócska kabátot. A szuvas fa szégyenkezve bújt meg az ujjnyi porréteg alatt. A fehér porcelán fogantyúk helyén inkább csak emlékek maradtak. Olyan buzgalommal kezdtem kipakolni a sok lomot, mintha az utolsó órájában találtam volna a bútorra. Anyám fejcsóválva nézett rám a fészer félhomályában. Mindig tudta, hogy valami nem volt teljesen tökéletes velem, különben nem mentem volna hozzá egy külföldihez, és a két év Dubai láthatólag csak rontott a helyzeten. "Mit akarsz attól a szerencsétlentől?", kérdezte kényszeredetten. "Rendbe hozatom. Ez érték, mama, több mint száz éves. Rám hagyta volna. Annyi minden elfér majd benne..." S a súblót néhány hét múlva megújulva feszített anyám nappalijában. Nem régen költözött Szadára egy erdélyi ember a családjával, s mindent elvállalt. Mindent el is vállalhatott, amilyen ügyes keze volt. Olyan gyönyörködve nézte a poros bútort, amikor lepakoltuk az udvarán, mintha éppenséggel aranyból lett volna. Az ő munkája alatt született újjá a tükör is, ami ott függött a sublót felett öreganyám szobájában emberemlékezet óta. Előkerült a karos pad és apám katonaládája is. Ez ugyan nem volt valami formás darab, de én tudtam, hogy ha kihúztam a helyéből a felső polcot és alánéztem a faborításnak, akkor egy rózsaláda elhalványult mintája pislogott vissza rám. Az is még a dédanyámé lehetett, csak épp apámnak nagyobb szüksége volt egy katonaládára, amikor bevonult.

Valójában anyám és az anyósa, az én apai nagyanyám, kevéssé szívelhették egymást. Anyám fiatal menyecskeként került a házhoz tizenkilenc évesen. Nagyanyám elégedetlen volt a tapasztalatlan evangélista lánnyal. Jobb szerette volna, ha apám helybélit hoz maga mellé. Egy hétszilvafás szadait, aki szegről-végről még rokon is lehetett volna. Ám apám a Vác-Budapest vasútvonalon két cigaretta között meglátta a könnyű mosolyú, csillogó szemű bottyáni lányt és többé le sem vette róla a szemét. Egy év múlva házasok voltak és a bátyám kilenc hónap múlva anyát varázsolt a fiatal lányból.  Anyám ráadásul félig tót volt, s bár ő maga a világért meg nem szólalt volna ezen a nyelven, anyai nagyanyám arcán csak akkor simultak ki a gondok mély barázdái, ha a barátnőivel tótul diskurálhatott egészen a Bosnyák térig. Nem, nagyanyám sosem fogadta sajátjává az idegen lányt, hiába próbálkozott anyám két sor szőlőt vinni egyszerre a téeszben.

De mit érthettem én ebből akkor még gyerek fejjel? Ez a nagyanyám várt minden délben a kopott tuskóján ülve a körtefa alatt, amit még az apja ültetett, hogy nehogy a rossz iskolai kosztra szoruljak. Végre egyet vakkantott a fekete kutya jelezvén, hogy megérkeztem. "No, éhes vagy?", kérdezte és én mindig éhes voltam. Lassan csoszogott be előttem a nyári konyhába. Csakígy emlékszem rá, ilyen öregnek. Az igaz, hogy apám későn született, amolyan "véletlen gyerek" lett, hiszen nagyanyám már elmúlt negyven, s azt gondolta, hogy talán már a változó kor okozza a kimaradást. Annál inkább vált az apám a család üdvöskéjévé és lett olyan mód elkényeztetve a nagyobb testvérek által, hogy szegény anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy a kedvében járjon. Ennek a nagyanyámnak minden reggel én fésültem simára a derékig érő fehér haját a hátamögött térdelve a díványon.  Be is fonhattam, mert nem bírta a karja, de aztán ő tűzte a feje tetején kis kontyba, amitől mindig olyan hegyesen állt a fejkendője. 

S most itt nehezedik a massachusetts-i hálószobám padlójába ez a sublót. Tele a felső három fiókja törölközővel, ágyneművel. A legalsóban azonban csupa olyan holmi, aminek máshol nem találok helyet. Valahogy ez a fiók nem tud megállapodni velem, vagy tán én ővele. S talán nem is kell, hogy megállapodjunk valaha. Elég, ha itt van mellettem.